29.fejezet

És hát ennyi volt megírva előre... szóval, most szerintem áttérek a heti két frissre... és próbálom a másik blogomat is frisselni :) Sajnálom, köszönöm a komikat megint és amit minden nap írtatok :) Ha megírtam a kövit, akkor úgy is felteszem, szóval kitartást xD

Is made to need this for me? – 29.fejezet

( Bella szemszöge )

Felöltözve álltam, vadonatúj ruhámban amit Alice vett nekem… Próbáltam ellenkezni, de neki nem lehet nemet mondani kész fizikai képtelenség.
Boldog voltam, mert itt volt mellettem Edward és most hozzájuk költözök, három nappal a felébredésem után.
Alice – el egyeztettem, hogy nem akarok új ruhákat mivel otthon rengeteg van és ebbe bele is ment szóval holnap fogunk elmenni érte.

- Készen állsz? – kérdezte Edward, belenéztem aranybarna szemeibe és bólintottam. Kiléptem a már nagyon rég óta lakott kórházi szobából.
- Álca fel… - motyogtam, Edward kezem után kutatott és én ezt elfogadtam.
Kattogtak a fényképezõk, pont, mint régen. Hátra néztem Emmet – re aki csak integetett mindenkinek ezen muszáj volt nevetnem. Rosalie néha megbökte, hogy ezt nem kéne de õt nem igazán érdekelte és csinálta tovább a kis mûsorát.
- Mis. Hartford egy interjút adna? – kérdezték többen is.
- Nem nyilatkozik! – vágott közbe Josh.

A folyosón sétálva még nyugodtak voltak a helyzetek, de kint már a rajongókat is lehetett hallani.
- Huh kis csaj! – lépett mellém Emmet – Ennyi rajongót még én se tudok kezelni!
- Miért hány van? – húzta fel a szemöldökét Edward.
- Vicces vagy öcsi – vigyorgott még mindig.
- Én vagyok az elsõ számú rajongód Em – kacsintottam rá.
- Egy világsztár az elsõ számú rajongóm! – nevetett.

- Téves örömöket adtál neki – suttogta a fülembe Edward.
- Hadd legyen neki egy kis öröme… - nevettem.
Féloldalas mosolyával nézett rám amivel engem elbûvölt – megint.

Udvariasan kinyitotta elõttem az ajtót és az udvarra mentünk. Ott már tényleg kész káosz volt és elkellett mosolyodnom, mert a zajongók nem tehettek semmirõl, õk nem a butaságokat terjesztõ tévések voltak.
- Imádnak engem… - vigyorgott Emmet.
- Nem akarlak elkeseríteni, de Bella miatt ordibálnak – mondta Jasper.
- Mindig elrontod az örömömet! – mondta ,, szomorúan ’’ mackós bátyám.

- Edward… Még meggondolhatod magadat, nem muszáj velem maradnod, mert ha velem leszel minden nap át kell élned ezt és még lehet… a titkotokra is rájönnek… - mondtam mélyen a szemébe nézve.
- Bella engem nem érdekel! Én szeretlek téged! – még mindig mélyen nézett a szememben. Átöleltem a derekát.
- Sajnálom… - motyogtam.
- Ezért bocsánatot kérni – mosolygott rám.

Azt hiszem a Volvo – val megyünk haza vagyis én így gondoltam. És jól gondoltam.
Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót én meg beültem. A hátsó ülésre, hiperaktív barátnõm, Alice és Jasper ült be.
Edward végig fogta a kezemet egy pillanatra sem engedte el, amit én nem bántam, mert annyi mindent kell bepótolnunk, mégis egy év esett ki… Õk pedig végig ott voltak mellettem… ez annyira borzasztó, hisz nem is érdemelném meg, mert hazudtam nekik… De õk mégis visszafogadtak engem.

Végig hajtott az ismerõs úton, de mikor befordult az erdõbe akkor valami új dolog történt.
- Elektromos kapu? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ahogy Emmet fogalmazott: a rajongói miatt… Egy egész nagy területet lekerítettünk így paparazzi mentes és még vadászni is tudunk – mondta Jasper.
- És csak miattam? – kérdeztem meghatottan.
- Igen – mosolygott Edward.
- Oh… - motyogtam meghatottan és belekaroltam a karjába.
Annyira jól esett, hogy foglalkoznak velem és tényleg még ezt is megtették értem, hisz hányan tették volna meg ezt? – tettem fel magamban ezt a kérdést – Nem sokan. Nem tudnék mondani öt ilyen embert – családomon kívül és Josh – on kívül.

- Oké, Bella elhiszem, hogy hálás vagy nekünk, csak kicsit nyugodj le! – szólalt meg hátulról Jasper.
- Bocsi – vigyorogtam.
- Carlisle hív három másodperc múlva! – elõször értetlenül néztem rá, de aztán leesett, hogy mi a helyzet.
Még fel sem fogtam, hogy mi történt Edward már nyúlt a telefonjáért.
- Halló? – vette fel – Most?... Oké, Szia! – azzal le is tette, gyors beszélgetés volt.
- Kiteszlek itt benneteket és Bella – val visszamegyünk a kórházba – mondta.
- Miért? – kérdeztem kétségbeesetten. Nem akartam oda visszamenni ott voltam egy évig és köszönöm elég volt.
- Most jött meg az – az orvos aki még elvégezne egy kivizsgálást és Carlisle azt mondta, hogy ha nem gond most menjünk vissza – nézett rám közben megállt és Alice – ék kiszálltak.
- Mire visszajössz be lesz rendezve a szobád! – vigyorgott, nem úgy volt, hogy én döntöm el? Bár mindegy annyira nem érdekel.
- Úgy se lesz kész egy óra alatt… - motyogtam.
- Te ne becsüld le Alice – t – vigyorgott.
- Õt soha – mosolyogtam.

Megfordult majd visszament ugyanazon az úton.
- Mit fognak velem csinálni? – kérdeztem.
- Egy nõ lesz ott… Aki pszichológus. Szellemi képességeidet fogja megvizsgálni… - itt nem folytatta tovább, valamit eltitkolt elõlem.
- Az bõvebben mit jelent?
- Hogy nem szenvedett – e az agyad bármilyen károsodást… Amibe beletartozik a látásod… a hangod és Carlisle azt mondta, hogy az énekhangod is…- a végét nem akarta elmondani nekem.
- Az énekhangom? – kérdeztem kétségbeesve.
- Ennek az esélye 1:1.000.000 – hoz…
- 1:1.000.000 - hoz? Edward! 1:1.000.000 – hoz volt annak az esélye, hogy híres énekes és színésznõ legyek! – emeltem fel a hangomat.
- Sajnálom… - mondta bûntudattal teli hangon.
- Edward… - kezdtem – Sajnálom, nem akartam veled kiabálni… - suttogtam és közelebb kúsztam hozzá és belétudtam karolni – Ha ez így történne nem te lennél a hibás –átölelt a karjával.

- Elkellet volna mondanom neked… - motyogta a hajamban, de fél szeme az úton volt, gondolom nem akart egy másik balesetet. Bár nem hinném, hogy õ neki menne valaminek az képtelenség lenne, mert a reflexei nagyon jók.
Már láttam a kórházat, párperce hagytuk el de én ideges voltam.
- Nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe, a hangjától megnyugodtam. Olyan megnyugtató volt számomra, mint valami altató.

Megállt a parkolóban a fotósok ott voltak és már le is támadtak engem.
- Mis. Hartford valami baj történt? – kérdezte az egyik.
- Az orvos most érkezet meg aki elvégez rajtam egy másik vizsgálatot – válaszoltam aztán kézen ragadtam Edward – ot és mentünk be az épületbe, de oda is követtek minket.

- Elnézést – ment oda az információs pulthoz Edward- Kérem ne engedje be õket – mutatott az ajtó felé.
- Rendben – mondta a nõ és már intézkedett is.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
- Szívesen – küldött felém egy féloldalas mosolyt.
Valami nem volt rendben mert… Annyira feszengett… mintha Õ is félne. Lehet, hogy csak azért mondta, hogy nem lesz semmi baj, hogy engem nyugtasson?
De lehet csak féltésbõl véd engem és már ösztönbõl is izgul.
- Maga Isabella Hartford? – jött ki az egyik ajtó mögül egy középkorú nõ.
- Igen – válaszoltam és már izgulni kezdtem mert a hasamban több ezer lepke kezdett el verdesni.
- Kérem jöjjön – mosolygott, rendesnek nézz ki.
Edward – ra néztem aki csak bátorítóan rám mosolygott.
- Itt foglak várni – nyugtatott meg. Már paranoriás is vagyok…
A nõ után mentem, de nem tudtam megállni, hogy a vállam fölött ne nézzek néha Edward – ra aki ekkor mindig csak elmosolyodott.


- Fájni fog? – kérdeztem amikor leültetett az egyik székre.
- Csak egy röggent fogunk készíteni amit ha megcsináltunk pár perc múlva már megkapod az eredményét is – mondta.
Beállított engem valami… izé elé, nem tudtam nevét. Mondta, hogy tartsam vissza a levegõt aztán nem hallottam semmit de a nõ visszajött.
- Ezzel megvoltunk, most légy szíves maradj itt amíg meglátom az eredményt – mondta. Bólintottam és leültem az egyik utamba kerülõ székre.

Aggódtam… mert mi lesz ha tényleg elmegy az énekhangom? Azt nem akarom… nem bírnám ki mert ha a csillogást… paparazzikat és nyüzsgést nem szeretem attól imádok énekelni és már az életem részévé vált ez az egész és ez pont olyan, mintha Edward – ot kéne nélkülöznöm, egyszer már jártam így… és ezt nem akarom megismételni. Soha de, soha többet!
Ha már innen indulunk ki akkor borzasztó lenne számomra. Ezt nem értheti meg Josh… senki sem mert õk ezt nem tudhatják milyen érzés, még lehet Edward sem.
Tudom szeret engem, mert már bebizonyította azzal is, hogy egy évig folyamatosan mellettem volt és nem hagyott ott egy napra sem.

- Ez az eredménye jó… egy valami nem... – mondta, amennyire örültem az eredménynek olyan gyorsan elszállt ez az öröm – Isabella légy szíves állj fel – kérte én meg remegõ lábakkal felálltam.

- Énekelnél nekem egy skálát? – megijedtem, nem… nem akarom, hogy az legyen amire gondolok.
- Khm… - köszörültem meg a torkomat – Lá… - de csak egy rekedtes hang jött ki a torkomon ami még hamis is volt.
- Nem voltak beszéd zavaraid?
- Nem… - motyogtam kétségbeesve.
- Próbáld meg még egyszer kérlek – így tettem de az eredmény nem változott ugyanaz a rekedtes, borzasztó hang amitõl az ember füle is megfájdul.
- Isabella… - kezdte- Lehet ez csak egy átmeneti állapot… Gyógyszer erre nincsen… - szememben összegyûltek a könnyek.
- Akkor… ennyi volt? A hangomnak vége? – motyogtam, de meghallottam.
- Szeretném ha majd még visszajönnél vizsgálatra havonta…- mondta – Nem zárok ki semmilyen esélyt! Fiatal vagy, minden megtörténhet! –próbált elmosolyodni, szóval nem… ennyi volt… - Talán majd egy mûtétet be kéne kockáztatni… De az esélye így…
- Kevés… - fejeztem be a mondatát.

- Akkor… köszönöm és… akkor egy hónap múlva – mondtam – Viszlát – köszöntem el és itt már ömleni kezdtek a könnyeim. A falnak támaszkodtam és lassan elértem a földre.
- Bella! – jött oda Edward és magához húzott.
- Vége… Ennyi volt! A hangomnak annyi! – sírtam és fejemet a mellkasára hajtottam így áztattam az ingjét.
- Hazamenjünk? – kérdezte suttogva.
- Igen… - motyogtam.

Hideg kezeit éreztem a hátamnál és lábamnál, majd azt, hogy felemel engem. Szorosan bújtam hozzá. Örültem, hogy Õ itt van nekem, mert ha már Õ sem lenne… végem lenne.
- Megyek a saját lábamon – próbáltam elmosolyodni.
- Biztos? – kérdezte.
- A fotósok miatt… - motyogtam, feltettem a kapucnimat és a táskámból is kivettem a napszemüvegemet.
Edward telefonja megcsörrent és felvette:

( Edward szemszöge )

- Halló vettem fel – de egy pillanatra sem engedtem el Bella – t.
- Szia Edward! Kész van Bella szobája, szóval bármikor jöhettek, már minden meg van rendezve itt van Josh is és mindenki! – hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog és boldog.
- Alice… - akartam ,, elrontani ’’ a kedvét – Ez…
- Ne mondj, semmit! Szia! Siessetek! – azzal húgom le is tette.
Nem igaz, hogy soha sem hadja, hogy befejezzem a mondatomat. Sõt még Bella jövõjét se látja, szóval azt se tudja, hogy mi történik majd…

- Ne nézz a kamerákba – suttogtam a fülébe.
Nem szeretném, hogyha belenézne a fényképezõkbe és kétségbeesne. A fotósok tettek fel kérdéseket de nem válaszolt rájuk. Annyira… összetört.
Kinyitottam neki az anyós ülés felöli ajtót és beültettem. Gyorsan –emberi tempóval – megkerültem a kocsit és beültem én is.
Ránéztem és egybõl karjaimmal átöleltem õt és odahúztam hozzám. Azt hiszem még ott volt a gyógyszer mellék hatása is, Carlisle mondta, hogy kisebb debresszió jöhet rá, de akkor még itt van ez a vizsgálatos dolog is ami rosszul jött ki…

Kihajtottam a parkolóból az útra, de fél szememet mindig Bella – n tartottam, aki csukott szemmel kapaszkodott ingemben én meg a hátát cirógattam.
Alice – re kicsit ideges voltam, hogy nem tudtam neki elmondani, hogy mi is a helyzet… De nem tehet róla, hogy nem látja a jövõjét, mégis feszengtem, mert már elõre láttam, hogy Alice kijön az ajtón mögötte az egész család és mosolyognak.
Akkor meglátják Bella – t milyen állapotban van és akkor mindenki aggódni fog.
Igen én így képzeltem el ezt az egészet és nem tudom, hogy be fog – e majd válni. Remélem nem és még mindig reménykedek abban, hogy ez egy álom mégis arra jutok, hogy vámpír vagyok és képtelen vagyok álmodni.

- Sajnálom…- motyogta Bella.
- Mit?- kérdeztem.
- Nem érdemellek meg… mindig itt vagy mellettem én pedig nem tudom viszonozni ezt, mert velem mindig történik valami. Ez alatt persze nem azt értem, hogy neked is legyen valami bajod, de mindig valami bajba kerülök és…
- Shh… - néztem szemeibe – Szeretlek és nem akarom, hogy ilyen butaságokon járjon az eszed! Bella, ne mondj le arról, hogy erre nincs esély, hogy meggyógyulj.
- Az orvos se adott nekem sok esélyt erre akkor mit várok? – kérdezte.
- Nem kell mindig, hogy igaza legyen az orvosnak! Annyi csoda történt már veled… velünk… és nem kell feladni a reményt! Küzdened és akarnod kell amíg lehet! Nem azt akarom, hogy rögtön tedd túl magad az egészen, csak annyit, hogy ne hagyd el magadat! – könyörögtem neki.

- Pár nap és jól leszek… - mondta.
- Nem kell naphoz folyulnod én is leszek melletted mindig! – mondtam mélyen a szemébe nézve.
Mindig mellette leszek, amíg Õ akarja. Örökre.