25.fejezet

Következő fejezet ;D Sajnos csak a 29 - ig írtam... és eléggé alkotói válságban is wok, szal majd a 29 - ig után kicsit később lesz majd friss :/
De most jó olvasást :D Ja és ezt a részt Doree - nak küldöm ;D
Pussz: Netty

Is made to need this for me? – 25.fejezet

( Bella szemszöge )

Csíp… Csíp… Csíp…
Egyenletes, mint egy szív dobbanásai. Szemeim nem igazán akartak felnyílni… Akkor gondolkozzunk el mi történt…
Koncert… eddig még minden világos… Aztán megláttam azokat a gyönyörû aranybarna szemeket… koncert baki… Josh – al összevesztem, elvonultam… Telefonomnak annyi… Aztán azt hiszem beültem a kocsimba… paparazzik követnek és a baleset…
Nem is olyan rossz a memóriám… Annyira… – morogtam magamban.

Ajtó nyitódást majd csukódást hallottam… Nem igazán észleltem még a külvilágot… Csak úgy hangokat hallottam… meg talán az érintéseket. De látni, nem láttam, nem tudtam kinyitni a szememet.
Egy jég hideg kezet éreztem az enyémen. Majd lágyan cirógatni kezdte.
- Bella… - kezdte egy bársonyos hang – Kérlek… Ébredj fel… Már három hónapja kómában vagy… Szeretlek… csak kérlek… ébredj fel… - suttogta és, mintha halkan könnyek nélkül zokogni kezdett volna.
Tudtam ki Õ… ismertem… és szerettem. Legszívesebben már ordítottam volna neki, SZERETLEK! De nem tudtam megszólalni sem.
- Bella… - suttogta a nevemet. Annyira lágyan ejtette ki… hogy az már szinte tényleg fájt…

Hogy tudom szeret… lehet már nem tudnám õt elengedni… De lehet jobb lenne ha nem is élnék… Nem lenne annyi baj velem…
De aztán minden hirtelen megváltozott volna. Mintha már nem a szép réten lettem volna… Hanem elõjöttek volna a borús felhõk és a villámok.
A kinti ,, világból ’’ csak egy sípolást lehetett hallani. Mint ha az edzõ folyamatosan megállás nélkül fújta volna a sípot.
- Bella! – kiáltott fel a bársonyos hang.
Hallani lehetett, hogy kirohan és kiabálja:
- Carlisle!- aztán már… semmi… Csak az ezután történtekre lettem figyelmes:

***

- Mr. Hartford! Kislány! – boldogan vette kezébe a kislányt, majd visszament a szobába. A férfi leült az ágy szélére a nõ mellé.
- Legyen a neve Isabella – mosolygott a nõ.
- Isabella Hartford… - gondolkozott el a férfi – Azt hiszem különleges név… - azzal egy csókot nyomott a nõ ajkaira.

***

Fogalmam sincs, hogy most… abban a pillanatban ki történhetett. De egy nyolc év körüli kislány állt a színpadon aki világhírû énekesnõket megszégyenítõen énekelt.
Hangja csilingelt. Látszott rajta, hogy nagyon szereti az éneklést. Szülei a színpadon belül voltak és büszkén figyelték lányukat, aki kieresztette hangját.
- Azt hiszem, most sztárt avattunk! – mondta a mûsorvezetõ mikor a lány befejezte az éneklést – Azt hiszem sztárt avattunk – a lány felé mutatott.
Hosszú derékig érõ szõke haja vállára omlott és kék szemeivel mérte körbe a közönséget, aranyos teremtés volt, meg kellet hagyni.

***

Egy férfi, egy nõ és egy tinédzser lány ült az autóban, elhaladva a New York tábla mellett. Boldogok voltak, hisz a lánynak minden álma valóra válhatott. Kirándulásról tartottak haza a hegyekbõl, sehol egy paparazzi, lesifotós és mûsor vezetõ.
- Apu! – szólította meg a férfit, aki hátra nézett.
- Igen, kislányom?
- Nagyon jó volt a kirándulás, legközelebb is elmegyünk? – kérdezte izgatottan.
- Bármikor amikor szeretnél, annyit dolgoztál az utóbbi idõkben, hogy ennyit igazán megérdemelsz, egy kis kikapcsolódás nem árt – mosolygott.
A nõ is elmosolyodott és õ is egy kicsit hátrafordult.
- Szeretünk! – mosolyogtak.

A lány szeme viszont megakadt valamin… egy… teljes gázzal közeledõ kamionon ami az õ sávunkban ment.
- Apu! – kiáltott fel kétségbeesetten és reflexszerûen maga elé kapta kezeit.
A férfi ijedten nézett elõre, de már nem tudta elkapni a kormányt sem. Itt vége lett mindennek.
Két élet… és egy árván maradt lány.

***

Úgy éreztem magamat, mint amikor az ember halála elõtt lepereg az élet. Szemeim fel pattantak, de nem tudtam hol vagyok. Egy nagyon fehér helyen voltam, szinte már vakított.
- Isabella – hallottam meg egy régen hallott hangon, de akkor is felismertem.
A hang felé fordultam és hirtelen nem hittem a szememnek.
- Anyu? Apu? – két személy volt ott. Odafutottam hozzájuk és szorosan magamhoz öleltem õket.
Így álltunk egy darabig, annyira hiányzott egy kis szülõi ölelés, mert annyira régen éltem én már ezt. Ez nálunk nem volt mindennapi, mint más családban. Mert nem voltak szüleim akik ezt mindennap megtehették volna velem.

- Annyira gyönyörû lettél kislányom! – mosolyogtak rám.
- Láthatnátok mindig, ha nem szóltam volna nektek… akkor nem jött volna az a kamion és…
- Ne legyél mazoista, Isabella! Mi minden nap látunk téged, ahogy fejlõdsz – mosolyogott – Ne képzeld azt, hogy egyedül vagy, hisz van egy másik szeretõ családod is, akik mindig melletted lesznek majd a közel jövõben is – mondta anyu.
- Nem vagyok senki számára sem fontos… - motyogtam az orrom alatt.
- De, mi számunkra! Edward, Alice Jasper, Emmet, Rosalie, Carlisle, Esme és Josh számára is nagyon fontos vagy! Mindenki számára! Annyian, hogy te azt el sem tudod képzelni! – ölelt meg.
- Én ezt akkor sem így gondolom… - mondtam – Hol vagyok most?
- A mennyben… - mondta apu. Összeráncoltam a szemöldökömet – Idekerülnél, hogy ha valami történne veled… De mi reméljük soha sem kerülsz ide – elõször megijedtem, nem tudtam elképzelni, hogy miért mondták ezt nekem – Szeretnék ha Edward – dal élnél boldog örök életet… - az örök szót éreztem, hogy máshogy fejezik ki.

- De… - kezdtem volna megint, valami kifogást találni, de félbeszakítottak engem.
- Nézd, most is érted küzdenek – mondta apu – Lásd! És mikor erre rájöttél, csak gondolj arra és ismét ott lehetsz. Fiatal vagy még! Muszáj élned az életedet, hisz mennyi minden áll még elõtted? – mosolygott.

Már láttam a fejleményeket.
Mintha egy másik testbõl láttam volna a fejleményeket. A kórház folyosóján voltam, a másik végén a paparazzik elkerítve. Gépek kattogtak, de nem engem fényképeztek.
Megfordultam és ott volt az egész Cullen család Alice Jasper – t ölelve, Rosalie Emmet – et Josh meg fej fogva ült a padon Esme – vel, aki ugyanolyan rossz állapotban volt.
Odamentem de nem vették észre, legyezni kezdtem Alice elõtt, de mintha fel sem fogta volna.
- Alice! – kiáltottam de rá se néztem.
Hangosan zokogni kezdett, én végig simítottam a haján de… a kezem áthaladt a testén…
- Ne… - suttogtam – Ne! - kiáltottam.
- Emmet! Jasper! Rose! Emse! – kiáltottam az eszembe jutó neveket, de nem vettek észre.

Egy ajtó csapódást hallottam és Õ lépett ki rajta. Mindenki reménykedve nézett rá.
- Carlisle még egyszer…. megpróbálja… de… már nem lát sok reményt… - megrázta a fejét. Majd beleütött a falba és halk zokogásba kezdett, könnyek nélkül.
Idegesen hajába túrt, neki dõlt a falnak majd lassan leereszkedett a földre térdét felhúzta és fejét a térdére hajtotta. Borzasztó volt látni Õt így.
Esme a szájához kapott és hangosan sírni kezdett.
Josh már nem tudott magán uralkodni szemeibõl potyogni kezdtek a könnyek és õ is a fejét rázta, mint aki nem hiszi el mi is történik most.
Ránéztem a fotósokra akik csak kattogtak azt hiszem ez címlap lesz… Nem… Nem… Nem! – ordítottak a gondolataim.

Gyorsan berohantam a kórházi szobámba, ahol még Carlisle küzdött az életemért.
- Gyerünk Bella! Erõs lány vagy… kérlek… - suttogta meggyötört hangon.
- Itt vagyok Carlisle! – kiabáltam. Mit csináljak? – Visszaakarok menni! – még mindig kiabáltam, nem tudom mi ütött belém, de nem érdekel. Nem számít, mert sikerült, hallani lehetett a ,, csíp ’’ hangot, igaz még elég lassú vagy.
- Oh Bella… - suttogta Carlisle de hangjában ott bujkált az öröm – Ne ijessz ránk kérlek többet!
Többet nem akarok ilyet tenni… - mondtam magamban. De most már… hátha minden rendben lesz… remélem…

( Edward szemszöge )

Egy nagy ajtó csapódással jöttem ki az ajtón. Már ha ember lennék akkor patakokban hullanának könnyeim hisz… Vége a reménynek, ami éltetett egyet… Mi értelme az életemnek, ha Õ nincs velem? Semmi…
Ránéztem a többiekre, akik reménykedve néztek vissza rám.
- Carlisle még egyszer…. megpróbálja… de… már nem lát sok reményt… - csalódottan ráztam fejemet, itt eltört mindenkinél a mécses ha eddig még nem. Síró görcsök… könnyek nélkül… Beleütöttem a falba és halk zokogásba kezdtem. Idegesen túrtam hajamban hátha ez lenyugtat de most nem segített.. Neki dõltem a falnak és lassan ereszkedtem le a földre, térdemet felhúztam fejemet rá.

Néma csend volt, de valamire mégis felkaptam a fejemet.
Gyenge szívdobbanásokra, ami nem Josh – tól jött, hanem a teremtõl. Beképzeltem magamnak? Vagy mégis jól hallom a dolgokat?
Jasper és Emmet is hallgatózott, a többiek erre még nem volt képesek.
- Hallod? – suttogtam elhaló hangon.
- Igen… - mondták egyszerre szintén suttogva.

Mikor megerõsítették gondolatomat, gyorsan felálltam és már futottam is be a szobába. Carlisle állt ott aki megeresztett egy mosolyt.
Ránéztem Bella – ra és a csipogó gépre is.
Nagy sóhaj hagyta el számat, nagy kõ esett le a szívemrõl. Hisz tíz perce Carlisle még semmi jót nem ígért számára, most pedig újra ver a szíve.
Leültem az ágy mellett lévõ székre és két kezem közé fogtam, a kezét melybõl több ,, csõ ’’ is kiállt ami az infúzióhoz vezetett.

- Mitõl történhetett… ez? – kérdeztem, de Bella – ról egy pillanatra sem vettem le a szememet.
- Nem tudom Edward… Utána fogok nézni – biztosított róla. Bólintottam, fejemet az ágy szélére hajtottam. Nagyon meg könnyebbültem, hisz… Nem akarok arra a pár percre visszagondolni.
De most ez arra… mondjuk azt, jó volt, hogy még jobban a fejembe vésõdött az, hogy Bella – ra vigyáznom kell, hisz egy pillanatra nem figyelek rá és már jöhet is a baj.
Bella amúgy is annyira szerencsétlen, mindig elesik ezért még jobban figyelnem kell rá. Ezt megfogadom itt, még felelõsség teljes leszek, mint eddig voltam.

- Edward, nem akarsz egy kicsit pihenni? – kérdezte Jasper. Tudtam mit akar, képességével kicsit elkábítana így olyan lenne, mintha aludnék.
Pihenésnek nem nevezném, de legalább elterelném a gondolataimat, még sem ezt a megoldást választottam.
- Nem… - mondtam.
- Biztos? – kérdezte és odajött mellém.
- Teljesen… - azzal felnéztem rá és tekintete csak aggódással volt tele.
Jasper – rel is nagyon jó volt a ,, testvéri ’’ kapcsolatom, pont, mint Emmet – tel. De talán Em mégis másabb mert õ nem volt olyan vissza húzódó, de Jazz – zel is jóban voltam és ez a lényeg.
- Jó – egyezett bele – De szólj – mondta.
- Meglesz… - motyogtam magam elé.

Egy vámpír kaphat sokkot? Ha ilyen esetrõl van szó akkor megeshet, de én még nem hallottam errõl.
De lehet én ezt inkább féltésnek és szerelemnek nevezném….

***

Meghallottam a már jól ismert telefon csengõ hangot. Josh – t mindig hívták és már látszott rajta, hogy kezd elege lenni.
Ránéztem aki bocsánatkérõen nézett rám, de csak elmosolyodtam.
- Halló? – vette fel a telefont én pedig megint hallgatózni kezdtem.
- Részvétem Josh… - lehet nem kéne hallgatóznom, de akkor lényeges dolgot hallottam – Isabella nagyon tehetséges lány volt és örültem, hogy én adtam ki az elsõ lemezeit – összeráncoltam szemöldökömet és ránéztem Bella – ra, majd a ,, csipogóra ’’.
- Öhm… Isabella él – mondta Josh de õ sem vette le szemét Bella – ról.
- De hiszen minden tévé tele van ezzel… - mondta.

Josh gyorsan elõvette a szoba távirányítóját és bekapcsolta a tévét.
Ott voltunk a tévében… amikor… hát abban az állapotban voltunk, gondolom a fotósok meg ezt… túlkomplikálták.
De én is azt gondolnám, hogy valami nagy baj lehet az arckifejezéseket elnézve.
- Beszélek a fotósokkal Josh – morogta azzal letette.

- Nem hiszem el! – mondta és nem vette le a szemérõl az adást.
- Most itt vagyunk a lesifotósokkal ahol Isabella Hartford szállt meg. Várjuk, orvosát Dr. Cullen – t és hátha valamit eltudna mondani a történtekrõl.
- Szóval élõ adás… - gondolkodott el Josh – Mindjárt jövök, kicsit beszélgetek velük! – mondta azzal kiment a szobából én pedig nem vettem le a tekintetemet a tévérõl.

( Josh szemszöge )

Ideges voltam, hogy ilyeneket terjesztenek, mert ezek nem voltak igazak. Megláttak engem odatolakodott az elõbb látott mûsor vezetõ nõ.
- Mr. McCharty adna egy interjút elmesélné, hogy mi lett Isabella – val? – mosolygott mézes – mázosan – Vagy tudják már mi okozta halálát? – letörlöm azt a vigyort onnan, ez amúgy sem vigyorgós kérdés.

- Tudják körübelül öt perce közvetítették velem Isabella halálát, ami eléggé fura, mert bent voltam a szobában és él! Nézzük, hogy valaki tök jól elterjesztette a halálát! Igaz, halál szélén volt mivel ötödjére sikerült újra éleszteni, de él és bent van a barátjával!
Szóval kérem, míg nem tudnak pontos információt ne terjesszenek ilyen híreket! Tudom valamibõl meg kell élniük de ne ilyenekbõl! – keltem ki magamból. Nagyon felidegesítettek ezek a bunkók. Én is utáltam a lesifotósokat de az újság szerkesztõket még annál is jobban.

Az interjús csaj csak nézett rám és már a fényképezõk sem kattogtak, de a kamera még ment.
- Köszönjük az…. interjút – mondta a nõ és én meg visszavonultam a kórterembe.

( Edward szemszöge )

Josh nagyon keményen megmondta a véleményét, de én leginkább az interjús csaj arcán lepõdtem meg és ott egy mosolyt is elhagyott a szám. Emmet meg már fuldoklott.
- Oh Josh, ember jól megmondtad a csajnak – adott neki egy ötöst.
- Kiidegelt! Ilyet terjeszteni… - rázta a fejét – De azt mondják akinek halálhírét adják sokáig fog élni… - gondolkozott el.

- Reméljük be jön – mosolygott.
Ha vámpír lesz… akkor az lenne… örök élet.
De nem akarom átváltoztatni, hisz a lelke… Neki olyan gyönyörû lelke van, hogy nincs szívem ezt elvenni tõle.
De mi lesz ha majd meghal? Akkor örökre elveszítem… De nem lehet olyan önzõ, hogy átváltoztassam és egy magam fajta szörnyeteg mellé tudjam.
Nem… ez biztos nem lesz a közeljövõben….