Szeretnéd? :D

Tudom... nem is kellene már ide tolnom a képemet. :P :D De hírekkel jövök: van egy oldal, ahol ha szavazol akkor talán a mi országunk is nyerhet - jelenleg a második helyen állunk, ez bármikor változhat - és akkor ide jön Robert, Kristen, Taylor és Dakota. Szeretnétek? :D Akkor szavazzatok itt: http://tweeter.faxo.com/Twilight_Eclipse_World 20 percenként egy szavazat. Sokat jelenthet :D

Szünet :/

Sajnálom, de most ehhez a törihez egyszerűen nincs ihletem! Megnyitom a World - et, hogy írjak... De nem jut semmi se eszembe, de máskor ez nem így volt.
Alkotói válságban vagyok. Most egy kicsit nézzétek el nekem, hogy nem lesz friss. De ígérem, mikor megszáll az ihlet újra felteszem ide a fejezeteket.
Addig olvasni tudjátok a másik törtimet - a StarPerfomance - t.
Bocsi még egyszer én se így terveztem.
Pussz: Netty

xD

Hát... utálom magam az miatt amikor eszembe jut egy új történet és nem tudok megálljt parancsolni magamnak, hogy nem, nem kéne megírnom mert még például ezt a törit se fejeztem be. De nem bírtam és lekelett írnom egy történetet:
http://star-perfomance.blogspot.com/
Remélem tetszik és elolvassátok és még néhány komit is írtok hozzá :)
Pussz: Netty ^^

30.fejezet

Na itt a következő fejezet :)Jó olvasást remélem tetszeni fog.

Is made to need this for me? – 30.fejezet

( Edward szemszöge )

Pont, mint elõbbi elképzelésemben. Alice kivágódott az ajtón és vigyorgott utána pedig mindenki – kivéve Carlisle – t - Josh és egy másik nõ akit még nem láttam, gondolom õ lehet a barátnõje.
Leálltam a ház elé és kiszálltam a kocsiból, Bella felnézett rám könnyes szemeivel és egy pillanatra magamhoz húztam majd kiszálltam a kocsiból és megkerültem.

- Oh Edward, annyira udvarias vagy! – vigyorgott Emmet nem foglalkoztam vele, nem volt humorom leállni vele vitatkozni.
Kinyitottam Bella – nak az ajtót próbált már kiszállni de inkább karjaimba vontam egyszerûbbnek találtam ezt.

Szemem Alice – re tévedt, már nyitotta volna a száját, de én küldtem felé egy meg – ne- kérdezd pillantást. Majd mikor elaludt akkor elmondom neki, nem akarom, hogy Bella is hallja így is annyira összetört. Nem hinném, hogy most visszaakarná hallani az eddigi történteket.
Segítsek neki elaludni? – kérdezte gondolatban Jasper, én meg bólintottam egyet. Éreztem, hogy Bella teste már nem olyan merev, szóval Jazz sikeresen kicsit elkábította legalább megpróbál pihenni, mert nem hinném, hogy sikerült volna neki magától.
- Melyiket csináltad meg az õ szobájának? – kérdeztem.
- A melletted lévõ vendégszobát… - motyogta és nem vette le szemét Bella – ról.

Gyorsan felmentem az emeletre és letettem Bella – t az ágyra, majd gondosan betakartam. Körbenéztem a szobában és szemem megakadt egy zongorán és egy gitáron… Nem tudom ehhez, Bella mit fog szólni.
Vettem még egy pillantást Bella – ra egy csókot nyomtam homlokára és lementem a nappaliba mert gondoltam, hogy családtagjaim mindent tudni akarnak.
- Edward, mi történt? Ugye nem az amire gondolok… - jött oda mellém Josh.
Csak a hangját ne… kérlek istenem! – könyörgött gondolatban.
- De… az amire gondolsz… - néztem rá.

- Nem hiszem el! – motyogta maga elé – Ezt…. Ezt nem fogja kibírni! Edward!- fordult felém – Tönkre fog menni! Téged szeret a legjobban, de második szereleme a zene és az éneklés! – elgondolkoztam azon amit Josh mondott. Nem, igaza van! Tényleg nem fogja kibírni hisz tényleg szeret énekelni. Mikor visszanéztük a videókat akkor is látszott rajta, hogy imádja ezt az egészet…

- És egy mûtét? – kérdezte Josh és lementünk a nappaliba – Annyi lehetõség van!
- Josh! – emeltem fel a hangomat – Az orvos nem adott rá semmi esélyt! Akkor mit várunk? – a végén már kiabáltam.
Mindenki csak nézett rám.
- Sajnálom… csak… annyira ideges vagyok! Ez még nekem is sok… - mondtam és vettem egy mély levegõt.
- Az orvosok sem adtak… semmi… esélyt? Már az elsõ alkalommal? Nem hiszem el, hogy nem tudnak valamit kitalálni! – túrt idegesen a hajába Josh.
Barátnõje megölelte, így Josh kicsit lenyugodott.

- Egy hónap múlva kell majd elmennie megint… És azt mondta az orvos, hogy ne adja fel a reményt…
- Ilyet mond neki egy képzett orvos? – emelte fel megint a hangját.
A telefonja rezegni kezdett a zsebébe és felvette.
- Halló? – próbált normális hangnembe beleszólni.
- Hé, Josh, régen beszéltünk… hallottam a híreket Isabella – ról… nagyon sajnálom, hogy karrierjének vége… De mindig vannak új sztárok, mint én – hallani lehetett, hogy önelégülten mosolyog.
- Na ide figyelj John Straker! Fogd be mert komolyan mondom elegem van belõled! Magadat sztárnak mondod? Playback nélkül énekelni se tutsz! – vágta hozzá amire Emmet nevetni kezdett.
- Van ott valaki? – kérdezte.
- Igen és hallanak téged… Hoppá az imidzsed! – most Josh vigyorgott.
- Khm… Azt hiszem… rosszul hallak! Jó bulást Isabella – nak – aztán már csak a telefon búgása.

- Na ki a gyáva…? - morogta Josh és letette a telefonját, de amint letette már újra csörgött is.
- Halló? – behunyta a szemét és kezeit ökölbe szorította.
- Jónapot, a BBC – tõl vagyunk és egy interjút szeretnénk készíteni önnel amiben elárulja Isabella állapotát és, hogy milyen érzés neki, így tehetség nélkül élnie és…
- Viszlát! – letette.

Elõvette a távirányítót és bekapcsolta az egyik csatornát.
- Isabella Hartford… - elkapcsolt – Isabella Hartford… - ismét másik csatornára váltott – Isabella Hartford! – a fejét rázta és levetette magát a kanapéra.
- Josh nem kérsz egy nyugtatót? – kérdezte anyáskodóan Esme.
- Kérlek... – mondta és Esme már ment is a konyhába egy kis nyugtatóért és vissza is tért egy pohár víz kiséretébe.
- Köszönöm… - mondta és el is nyelte a gyógyszert.
- Ez nem lesz egyszerû menet… - motyogta maga elé majd letette az asztalra a poharat.
- Hogy érted? – ráncolta össze a homlokét Jasper.

- Azt hiszem tegyetek minden… törékeny dolgot… - mondta Josh és az egyik vázát fixírózta. Mindenki összeráncolta a szemöldökét.
- Lesz… düh rohama… Mikor a szülei meghaltak rengeteg dolgot eltört… és hát rosszabb dolgokat is csinált… Öngyilkosság tervezése… ez volt mikor innen visszajött New York – ba, nem mindig mondta, de tudom, hogy többször megfordult a fejében az öngyilkosság… - ezek amit mondott annyira megijesztett…még engem is mert ha már belegondolunk is borzasztót lenne, de szerencsére ez nem történt meg… És mindig figyelni fogom, mert nem akarom, hogy örültséget csináljon amit késõbb biztos, hogy meg fog bánni és azt már nem lehet visszacsinálni sehogy sem…

***

Aztán már mindenki csak a nappaliban ült és nézett ki a fejébõl, de Jasper se sokáig bírta már Bella altatását és mások érzéseit elviselni ezért Bella már ébredezni kezdett én meg itt ültem mellette és kezét szorongattam.
Már mocorogni kezdett, rebegni kezdet szempillái majd kinyitotta a szemét.
- Szia – küldtem felé egy mosolyt.
- Ugye nem történt meg ez az egész… és csak álom volt… - szemeimet lesütöttem és ajkaimba haraptam, pár másodperc múlva visszanéztem, rá de szemei már könnybe lábadtak és úgy nézett vissza rám.
- Gyere ide – suttogtam és az ölembe húztam.

- Ez… túl sok nekem egyszerre… - sírta – Amikor… hazudtam nektek… Felbukkant John Straker és mindent elrontott… A hiányod… a koncert után történtek és akkor még nem elég mert az énekhangomat is elveszik! – szorosabban húztam magamhoz.
Annyira rossz volt így látni… De ismét ugyanabba a hibába estem mint régen… vagyis ezt nem nevezném hibának, de ugyanott vagyunk, mint múltkor csak nézem Õt tehetetlenül és nem tudok mit csinálni, az érdekében, hogy boldog legyen… tehetetlen vagyok, mintha két kezem meglenne kötözve és nem tudnám kiszabadítani.

- Nem akarsz pihenni? – kérdeztem.
- Inkább nyugtatót kérnék… - motyogta.
- Nem akarom, hogy rá szokj a gyógyszerekre – óvatosan álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Igazad van… Még az kéne, hogy elkezdjek gyógyszereket is szedni, mert akkor már még jobban komolyan mondom a pokol szélén lennék! – én csak néztem rá nem tudom, hogy tudta is, hogy mit beszél, mert amit összehordott az teljes butaság volt, bárhonnan is nézzük.

- Jasper segített, hogy tudjak pihenni? – kérdezte.
- Igen – válaszoltam kérdésére.
Elmosolyodott, biztosan hálás volt Jasper – nek és azt hiszem, hogy még szükségünk lesz bátyám képességére egy ideig, aztán remélem, hogy már nem kell.
- Itt van Josh? – kérdezte.
- Igen – mondtam – Szeretnél beszélni vele? – kérdeztem.
- Nem… - motyogta – Majd… - itt elakadt – Ha akar úgy is fel fog jönni ide…

- Nem érdemellek meg téged… - motyogta.
- Ne beszélj butaságokat – mondtam komolyan, szemébe nézve – Nem kell mindig feladni a reményt Bella! Hogy az emberek felnézzenek rád, arra is sokáig küzdöttél és nem adtad fel a reményt, most sem szabad ezt tenned – gyors csókot nyomtam ajkaira és ettõl megenyhült.
- De… nehéz… Nem csak az, hogy a hangomnak… annyi… Hanem ami történt velem minden… Túl sok mindenen mentem keresztül…
- Tudom, hogy nehéz… - mondtam, nem tudtam, hogy mit érezhet. Mert velem nem történt még ilyen. Biztos vagyok abban, hogy fájhat neki ez az egész, minden ami az elmúlt másfél évben történt vele, de remélem, hogy majd sikerül feldolgoznia a történteket.

- Nem vagy éhes? – kérdeztem, így terelve a témát.
Elgondolkozott egy kicsit, majd válaszolt:
- De… az vagyok… - mondta.
- Akkor csinálok neked szendvicset, Esme elment az árvaházba így… hátha össze tudok dobni egy szendvicset – vigyorogtam.
- Többre is képes vagy, ne becsüld le magadat – mosolygott rám én meg átöleltem a vállánál fogva.
Most egy kicsit eltereltem a figyelmét a történtekrõl, szuper vagyok, eddig.

A nappaliban csak Josh volt aki nézett ki a fejébõl, barátnõje hova lett? – tettem fel magamba a kérdést, ami érdekelt engem.
- Szia! – köszönt neki Bella és megeresztett egy mosolyt, de látszott rajta, hogy ezt csak megerõltette és nem szívbõl jött.
- Jól aludtál? – kérdezte és felállt, szerencsére nem tette fel neki azt a kérdést, persze gondoltam, hogy Josh nem olyan, hogy rákérdezne az ilyen dolgokra.
- Éhes vagy Josh? – kérdeztem.
- Nem, kösz most ettem – mondta és a kijárat felé ment – Most mennem kell… elkell intéznem néhány dolgot.
- Josh! – szólt utána Bella – Ha akartok beköltözhettek a forksi házamba – mondta.
- Megbeszéljük – mosolygott azzal kilépet az ajtón.

- Öhm… milyen szendvicset szeretnél? – kérdeztem.
- Teljesen mindegy – válaszolt és rám nézett azokkal a gyönyörû szemeivel, amikben most ott volt a szomorúság és a fájdalom.
- Oké – küldtem felé egy féloldalas mosolyt. Tudtam, hogy ezzel a mosollyal mindig elkápráztatom és úgy gondoltam, hogy hátha most is bejön ez. Hát valamennyire sikerült, de tudtam, hogy elméjének egyik fele még mindig mással van elfoglalva.

A hûtõ elé léptem és kivettem a fontosabb dolgokat ami kell egy szendvicshez. Jelen esetben ez most a vaj, szalámi és a sajt. Aztán a kenyér tartóból, kivettem a kenyeret aztán odaléptem az asztalhoz és neki álltam az étel elkészítéshez.
Nem értem, hogy az emberek ezt hogyan képesek megenni… Hisz… annyira undorító meg minden én már komolyan a szagától rosszul vagyok. Egyszerûen borzasztó… uh… Mindegy tudom, hogy Bella – nak viszont kell ilyet ennie, szóval én meg nem fogok itt hisztizni, mint valami óvodás.
- Remélem ehetõ – mosolyogtam és elé raktam a tányért a szendviccsel együtt.
- Ebben biztos vagyok – mondta és beleharapott a szendvicsébe.
Érdeklõdve figyeltem, hogy – hogyan ízlelgeti az ételt aztán nagy kõ esett le a szívemrõl, mikor elmosolyodott, szóval annyira rossz dolgot ez nem jelenthet.
- Ez isteni – mondta és mohón ismét beleharapott a szendvicsbe. Hát örültem, hogy ehetõ lett az uzsonnája. De az teljesen biztos, hogy nem körözöm le Esme fõzési tudását, mert azért õ sokkal tapasztaltabb a fõzésben, mint én vagy bárki más a családban. Na meg persze Bella, õ is tud fõzni, de nem hinném, hogy ebben az állapotban alkalmas lenne ez. Én meg nem erõltetem, mert még ennyit én is megtudok csinálni és most tudom, hogy szüksége van rám én meg nem hagyhatom, hogy magába roskadjon és még szomorúbb legyen, mert azt, már tényleg nem bírnám ki.
Így is van elég baja az egész családnak, nem akarok még nagyobb szomorúságot ezt még egy vámpírnak is nehéz elviselni. És akkor még Jasper – rõl nem is beszéltünk, neki még pluszban minden fájdalmat el is kell viselnie és nem tudja kontrolálni a képességét.

- Nem vagy fáradt? – kérdeztem Bella felé fordulva, aki már befejezte az evést.
- De… kicsit – mondta kábulva.
Felálltam karjaim közé kaptam és gyorsan felszáguldottam vele az emeletre. Már tényleg nagyon fáradt lehetett, mert mikor letettem õt az ágyra akkor egybõl mély álombamerült és már csak, édes szuszogását lehet hallani a szobában.
Odahúztam egy széket és leültem mellé. Most nem adhatom fel én sem, akármennyire nehéz nekem is muszáj erõsnek látszanom, mert az még rosszabb lenne, hogy ha õ is látja, hogy már én sem bízok a felépülésében, pedig bíznom kell…

29.fejezet

És hát ennyi volt megírva előre... szóval, most szerintem áttérek a heti két frissre... és próbálom a másik blogomat is frisselni :) Sajnálom, köszönöm a komikat megint és amit minden nap írtatok :) Ha megírtam a kövit, akkor úgy is felteszem, szóval kitartást xD

Is made to need this for me? – 29.fejezet

( Bella szemszöge )

Felöltözve álltam, vadonatúj ruhámban amit Alice vett nekem… Próbáltam ellenkezni, de neki nem lehet nemet mondani kész fizikai képtelenség.
Boldog voltam, mert itt volt mellettem Edward és most hozzájuk költözök, három nappal a felébredésem után.
Alice – el egyeztettem, hogy nem akarok új ruhákat mivel otthon rengeteg van és ebbe bele is ment szóval holnap fogunk elmenni érte.

- Készen állsz? – kérdezte Edward, belenéztem aranybarna szemeibe és bólintottam. Kiléptem a már nagyon rég óta lakott kórházi szobából.
- Álca fel… - motyogtam, Edward kezem után kutatott és én ezt elfogadtam.
Kattogtak a fényképezõk, pont, mint régen. Hátra néztem Emmet – re aki csak integetett mindenkinek ezen muszáj volt nevetnem. Rosalie néha megbökte, hogy ezt nem kéne de õt nem igazán érdekelte és csinálta tovább a kis mûsorát.
- Mis. Hartford egy interjút adna? – kérdezték többen is.
- Nem nyilatkozik! – vágott közbe Josh.

A folyosón sétálva még nyugodtak voltak a helyzetek, de kint már a rajongókat is lehetett hallani.
- Huh kis csaj! – lépett mellém Emmet – Ennyi rajongót még én se tudok kezelni!
- Miért hány van? – húzta fel a szemöldökét Edward.
- Vicces vagy öcsi – vigyorgott még mindig.
- Én vagyok az elsõ számú rajongód Em – kacsintottam rá.
- Egy világsztár az elsõ számú rajongóm! – nevetett.

- Téves örömöket adtál neki – suttogta a fülembe Edward.
- Hadd legyen neki egy kis öröme… - nevettem.
Féloldalas mosolyával nézett rám amivel engem elbûvölt – megint.

Udvariasan kinyitotta elõttem az ajtót és az udvarra mentünk. Ott már tényleg kész káosz volt és elkellett mosolyodnom, mert a zajongók nem tehettek semmirõl, õk nem a butaságokat terjesztõ tévések voltak.
- Imádnak engem… - vigyorgott Emmet.
- Nem akarlak elkeseríteni, de Bella miatt ordibálnak – mondta Jasper.
- Mindig elrontod az örömömet! – mondta ,, szomorúan ’’ mackós bátyám.

- Edward… Még meggondolhatod magadat, nem muszáj velem maradnod, mert ha velem leszel minden nap át kell élned ezt és még lehet… a titkotokra is rájönnek… - mondtam mélyen a szemébe nézve.
- Bella engem nem érdekel! Én szeretlek téged! – még mindig mélyen nézett a szememben. Átöleltem a derekát.
- Sajnálom… - motyogtam.
- Ezért bocsánatot kérni – mosolygott rám.

Azt hiszem a Volvo – val megyünk haza vagyis én így gondoltam. És jól gondoltam.
Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót én meg beültem. A hátsó ülésre, hiperaktív barátnõm, Alice és Jasper ült be.
Edward végig fogta a kezemet egy pillanatra sem engedte el, amit én nem bántam, mert annyi mindent kell bepótolnunk, mégis egy év esett ki… Õk pedig végig ott voltak mellettem… ez annyira borzasztó, hisz nem is érdemelném meg, mert hazudtam nekik… De õk mégis visszafogadtak engem.

Végig hajtott az ismerõs úton, de mikor befordult az erdõbe akkor valami új dolog történt.
- Elektromos kapu? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ahogy Emmet fogalmazott: a rajongói miatt… Egy egész nagy területet lekerítettünk így paparazzi mentes és még vadászni is tudunk – mondta Jasper.
- És csak miattam? – kérdeztem meghatottan.
- Igen – mosolygott Edward.
- Oh… - motyogtam meghatottan és belekaroltam a karjába.
Annyira jól esett, hogy foglalkoznak velem és tényleg még ezt is megtették értem, hisz hányan tették volna meg ezt? – tettem fel magamban ezt a kérdést – Nem sokan. Nem tudnék mondani öt ilyen embert – családomon kívül és Josh – on kívül.

- Oké, Bella elhiszem, hogy hálás vagy nekünk, csak kicsit nyugodj le! – szólalt meg hátulról Jasper.
- Bocsi – vigyorogtam.
- Carlisle hív három másodperc múlva! – elõször értetlenül néztem rá, de aztán leesett, hogy mi a helyzet.
Még fel sem fogtam, hogy mi történt Edward már nyúlt a telefonjáért.
- Halló? – vette fel – Most?... Oké, Szia! – azzal le is tette, gyors beszélgetés volt.
- Kiteszlek itt benneteket és Bella – val visszamegyünk a kórházba – mondta.
- Miért? – kérdeztem kétségbeesetten. Nem akartam oda visszamenni ott voltam egy évig és köszönöm elég volt.
- Most jött meg az – az orvos aki még elvégezne egy kivizsgálást és Carlisle azt mondta, hogy ha nem gond most menjünk vissza – nézett rám közben megállt és Alice – ék kiszálltak.
- Mire visszajössz be lesz rendezve a szobád! – vigyorgott, nem úgy volt, hogy én döntöm el? Bár mindegy annyira nem érdekel.
- Úgy se lesz kész egy óra alatt… - motyogtam.
- Te ne becsüld le Alice – t – vigyorgott.
- Õt soha – mosolyogtam.

Megfordult majd visszament ugyanazon az úton.
- Mit fognak velem csinálni? – kérdeztem.
- Egy nõ lesz ott… Aki pszichológus. Szellemi képességeidet fogja megvizsgálni… - itt nem folytatta tovább, valamit eltitkolt elõlem.
- Az bõvebben mit jelent?
- Hogy nem szenvedett – e az agyad bármilyen károsodást… Amibe beletartozik a látásod… a hangod és Carlisle azt mondta, hogy az énekhangod is…- a végét nem akarta elmondani nekem.
- Az énekhangom? – kérdeztem kétségbeesve.
- Ennek az esélye 1:1.000.000 – hoz…
- 1:1.000.000 - hoz? Edward! 1:1.000.000 – hoz volt annak az esélye, hogy híres énekes és színésznõ legyek! – emeltem fel a hangomat.
- Sajnálom… - mondta bûntudattal teli hangon.
- Edward… - kezdtem – Sajnálom, nem akartam veled kiabálni… - suttogtam és közelebb kúsztam hozzá és belétudtam karolni – Ha ez így történne nem te lennél a hibás –átölelt a karjával.

- Elkellet volna mondanom neked… - motyogta a hajamban, de fél szeme az úton volt, gondolom nem akart egy másik balesetet. Bár nem hinném, hogy õ neki menne valaminek az képtelenség lenne, mert a reflexei nagyon jók.
Már láttam a kórházat, párperce hagytuk el de én ideges voltam.
- Nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe, a hangjától megnyugodtam. Olyan megnyugtató volt számomra, mint valami altató.

Megállt a parkolóban a fotósok ott voltak és már le is támadtak engem.
- Mis. Hartford valami baj történt? – kérdezte az egyik.
- Az orvos most érkezet meg aki elvégez rajtam egy másik vizsgálatot – válaszoltam aztán kézen ragadtam Edward – ot és mentünk be az épületbe, de oda is követtek minket.

- Elnézést – ment oda az információs pulthoz Edward- Kérem ne engedje be õket – mutatott az ajtó felé.
- Rendben – mondta a nõ és már intézkedett is.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
- Szívesen – küldött felém egy féloldalas mosolyt.
Valami nem volt rendben mert… Annyira feszengett… mintha Õ is félne. Lehet, hogy csak azért mondta, hogy nem lesz semmi baj, hogy engem nyugtasson?
De lehet csak féltésbõl véd engem és már ösztönbõl is izgul.
- Maga Isabella Hartford? – jött ki az egyik ajtó mögül egy középkorú nõ.
- Igen – válaszoltam és már izgulni kezdtem mert a hasamban több ezer lepke kezdett el verdesni.
- Kérem jöjjön – mosolygott, rendesnek nézz ki.
Edward – ra néztem aki csak bátorítóan rám mosolygott.
- Itt foglak várni – nyugtatott meg. Már paranoriás is vagyok…
A nõ után mentem, de nem tudtam megállni, hogy a vállam fölött ne nézzek néha Edward – ra aki ekkor mindig csak elmosolyodott.


- Fájni fog? – kérdeztem amikor leültetett az egyik székre.
- Csak egy röggent fogunk készíteni amit ha megcsináltunk pár perc múlva már megkapod az eredményét is – mondta.
Beállított engem valami… izé elé, nem tudtam nevét. Mondta, hogy tartsam vissza a levegõt aztán nem hallottam semmit de a nõ visszajött.
- Ezzel megvoltunk, most légy szíves maradj itt amíg meglátom az eredményt – mondta. Bólintottam és leültem az egyik utamba kerülõ székre.

Aggódtam… mert mi lesz ha tényleg elmegy az énekhangom? Azt nem akarom… nem bírnám ki mert ha a csillogást… paparazzikat és nyüzsgést nem szeretem attól imádok énekelni és már az életem részévé vált ez az egész és ez pont olyan, mintha Edward – ot kéne nélkülöznöm, egyszer már jártam így… és ezt nem akarom megismételni. Soha de, soha többet!
Ha már innen indulunk ki akkor borzasztó lenne számomra. Ezt nem értheti meg Josh… senki sem mert õk ezt nem tudhatják milyen érzés, még lehet Edward sem.
Tudom szeret engem, mert már bebizonyította azzal is, hogy egy évig folyamatosan mellettem volt és nem hagyott ott egy napra sem.

- Ez az eredménye jó… egy valami nem... – mondta, amennyire örültem az eredménynek olyan gyorsan elszállt ez az öröm – Isabella légy szíves állj fel – kérte én meg remegõ lábakkal felálltam.

- Énekelnél nekem egy skálát? – megijedtem, nem… nem akarom, hogy az legyen amire gondolok.
- Khm… - köszörültem meg a torkomat – Lá… - de csak egy rekedtes hang jött ki a torkomon ami még hamis is volt.
- Nem voltak beszéd zavaraid?
- Nem… - motyogtam kétségbeesve.
- Próbáld meg még egyszer kérlek – így tettem de az eredmény nem változott ugyanaz a rekedtes, borzasztó hang amitõl az ember füle is megfájdul.
- Isabella… - kezdte- Lehet ez csak egy átmeneti állapot… Gyógyszer erre nincsen… - szememben összegyûltek a könnyek.
- Akkor… ennyi volt? A hangomnak vége? – motyogtam, de meghallottam.
- Szeretném ha majd még visszajönnél vizsgálatra havonta…- mondta – Nem zárok ki semmilyen esélyt! Fiatal vagy, minden megtörténhet! –próbált elmosolyodni, szóval nem… ennyi volt… - Talán majd egy mûtétet be kéne kockáztatni… De az esélye így…
- Kevés… - fejeztem be a mondatát.

- Akkor… köszönöm és… akkor egy hónap múlva – mondtam – Viszlát – köszöntem el és itt már ömleni kezdtek a könnyeim. A falnak támaszkodtam és lassan elértem a földre.
- Bella! – jött oda Edward és magához húzott.
- Vége… Ennyi volt! A hangomnak annyi! – sírtam és fejemet a mellkasára hajtottam így áztattam az ingjét.
- Hazamenjünk? – kérdezte suttogva.
- Igen… - motyogtam.

Hideg kezeit éreztem a hátamnál és lábamnál, majd azt, hogy felemel engem. Szorosan bújtam hozzá. Örültem, hogy Õ itt van nekem, mert ha már Õ sem lenne… végem lenne.
- Megyek a saját lábamon – próbáltam elmosolyodni.
- Biztos? – kérdezte.
- A fotósok miatt… - motyogtam, feltettem a kapucnimat és a táskámból is kivettem a napszemüvegemet.
Edward telefonja megcsörrent és felvette:

( Edward szemszöge )

- Halló vettem fel – de egy pillanatra sem engedtem el Bella – t.
- Szia Edward! Kész van Bella szobája, szóval bármikor jöhettek, már minden meg van rendezve itt van Josh is és mindenki! – hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog és boldog.
- Alice… - akartam ,, elrontani ’’ a kedvét – Ez…
- Ne mondj, semmit! Szia! Siessetek! – azzal húgom le is tette.
Nem igaz, hogy soha sem hadja, hogy befejezzem a mondatomat. Sõt még Bella jövõjét se látja, szóval azt se tudja, hogy mi történik majd…

- Ne nézz a kamerákba – suttogtam a fülébe.
Nem szeretném, hogyha belenézne a fényképezõkbe és kétségbeesne. A fotósok tettek fel kérdéseket de nem válaszolt rájuk. Annyira… összetört.
Kinyitottam neki az anyós ülés felöli ajtót és beültettem. Gyorsan –emberi tempóval – megkerültem a kocsit és beültem én is.
Ránéztem és egybõl karjaimmal átöleltem õt és odahúztam hozzám. Azt hiszem még ott volt a gyógyszer mellék hatása is, Carlisle mondta, hogy kisebb debresszió jöhet rá, de akkor még itt van ez a vizsgálatos dolog is ami rosszul jött ki…

Kihajtottam a parkolóból az útra, de fél szememet mindig Bella – n tartottam, aki csukott szemmel kapaszkodott ingemben én meg a hátát cirógattam.
Alice – re kicsit ideges voltam, hogy nem tudtam neki elmondani, hogy mi is a helyzet… De nem tehet róla, hogy nem látja a jövõjét, mégis feszengtem, mert már elõre láttam, hogy Alice kijön az ajtón mögötte az egész család és mosolyognak.
Akkor meglátják Bella – t milyen állapotban van és akkor mindenki aggódni fog.
Igen én így képzeltem el ezt az egészet és nem tudom, hogy be fog – e majd válni. Remélem nem és még mindig reménykedek abban, hogy ez egy álom mégis arra jutok, hogy vámpír vagyok és képtelen vagyok álmodni.

- Sajnálom…- motyogta Bella.
- Mit?- kérdeztem.
- Nem érdemellek meg… mindig itt vagy mellettem én pedig nem tudom viszonozni ezt, mert velem mindig történik valami. Ez alatt persze nem azt értem, hogy neked is legyen valami bajod, de mindig valami bajba kerülök és…
- Shh… - néztem szemeibe – Szeretlek és nem akarom, hogy ilyen butaságokon járjon az eszed! Bella, ne mondj le arról, hogy erre nincs esély, hogy meggyógyulj.
- Az orvos se adott nekem sok esélyt erre akkor mit várok? – kérdezte.
- Nem kell mindig, hogy igaza legyen az orvosnak! Annyi csoda történt már veled… velünk… és nem kell feladni a reményt! Küzdened és akarnod kell amíg lehet! Nem azt akarom, hogy rögtön tedd túl magad az egészen, csak annyit, hogy ne hagyd el magadat! – könyörögtem neki.

- Pár nap és jól leszek… - mondta.
- Nem kell naphoz folyulnod én is leszek melletted mindig! – mondtam mélyen a szemébe nézve.
Mindig mellette leszek, amíg Õ akarja. Örökre.

28.fejezet

Itt a következő fejezet ;D Amúgy nem tom, hogy én vagyok ilyen kemény szívű? Olvasom a komikat és sokan írták, hogy sajnálják Bella -t meg Edward - ot és, hogy még néhányan könnyet is eresztettek - örülök amúgy h tetszett és itt egy boldogabb fejezet - de én komolyan mondom egy történeten vagy filmen se tudok sírni! Kemény a szívem xD Na mind egy itt a kövi fejli:

Is made to need this for me? – 28.fejezet

( Edward szemszöge )

Mindenki feketében… pont, mint egy temetésen. De ez még nem következett. Gyorsan terjedt a hír az egész világon. A fotósok visszajöttek, hát persze, ilyenkor már megint lényeges minden.
A folyosón sétált az egész család, köztük Josh is ott volt mert már õt is annak tekintettük. Követtek minket a mûsor vezetõk is, de senki sem válaszolt én meg csak mereven néztem elõre nem foglalkozva semmivel.
Már… mindennek vége…
Éreztem magamon a tekinteteket, de azokkal sem foglalkoztam.
Alice bátorítóan belém karolt de én még arra sem tudtam reagálni.

Mindenki külön – külön búcsúzott el Bella – tól a maga módján. Én akartam utoljára vele maradni, hogy vele tölthessem az utolsó perceket.
Carlisle direkt megkérdezte azt is, hogy ott akarok – e lenni amikor leveszik a géprõl én erre igent mondtam, mert én így döntöttem.
A többiek próbáltak errõl lebeszélni de én nem hagytam magamat.

Kijött Alice is a szobából és én következtem nem néztem senkire sem, csak mentem be. Ott volt Õ… Jéghideg szívem most darabokra tört, milliónyi darabra amit már nem lehet összerakni soha többet.

- Bella…. – kezdtem – Szeretlek és sajnálom, hogy nem tudtalak úgy megvédeni ahogy azt mondtam neked… Kérlek… ébredj fel mert mindenki itt van és aggódik érted és reménykedik, hogy felébredsz és újra együtt lehetünk, mint egy család.
Több, mint egy éve vagy itt. De nem adtuk fel a reményt miattad – zokogásba kezdtem, mert már nem tudtam magamon uralkodnom – Josh is itt van és õ is ugyanúgy aggódik érted! – megfogtam kezét és lágy csókot leheltem rá. Majd másra lettem figyelmes… Arcomon végig folyt valami nedves… forró dolog…
Felkaptam rá a tekintetemet és letöröltem arcomról. Egy könnycsepp… Tátva maradt a szám.

- Bella… a könnyeket is kihozod belõlem… ébredj fel! – kértem és kezére egy könnycseppet ejtettem.
Nem… Vége… De én mindent megtettem amit talán megtudtam…
Behunytam a szememet és mélyeket lélegeztem. Felálltam mert tudtam, hogy ha sokáig itt leszek akkor tudtam még nehezebb lesz…
Egy apró csókot nyomtam ajkaira aztán elhúzódtam tõle. Fogaimat is összeszorítottam mert éreztem, hogy kitört volna belõlem az ordítás.

Az ajtó felé mentem, mert Carlisle úgy, mondta, hogy õ ott lesz és ha készen állok akkor… Kezem remegett mikor rátettem a kilincsre és kinyitottam.
Szemlesütve álltam ott, de aztán felnéztem Carlisle ott állt én bólintottam egyet.
- Edward… - kezdte Esme – Biztosan… - félbeszakítottam.
- Igen – mondtam.
Carlisle elõre ment, látszott rajta, hogy nehezére esik ezt megtenni és fõleg, hogy én is itt vagyok.

Leültem a székre Bella kezét megfogtam és figyeltem még egyenletesen dobogó szívét imádtam ezt a hangot és tudtam már nem sokáig hallhatom.
Felnéztem Carlisle – ra aki döntésemet várta. Bólintottam egyet.
- Még… kimehetsz…
- Nem… - suttogtam.
Odament a gép mellé és remegõ kézzel és lassan közelített a gomb felé. Mint egy lassú felvétel aminek soha nem lesz vége.

De keze hozzáírt a kis piros kapcsolóhoz, majd egy lassú mozdulattal, de lenyomta. Vártam a várva várt sípolást ami a szívhez vezetett de nem következett be.
Felnéztem Carlisle – ra aki ugyanolyan meglepõdött volt, mint én.
- Ez… - kezdtem, de nem tudtam folytatni.
- Edward! Hozd az irodámból a táskámat! – sürgetett én meg nem haboztam sokáig hanem futottam is.
Gyorsan kivágtam az ajtót és futottam – persze emberi tempóval Carlisle irodája felé. Tudtam hol szokott lenni a táskája ezért már egybõl mehettem is vissza a szobába.

Családtagjaim csak néztek rám, mint aki megörült.
- Ez azt jelenti…
- Meg kell vizsgálnom rendesen, mert… - nem folytatta.
Gyorsan elvégzett rajta minden lehetõ vizsgálatot amit most megtudott állapítani.
- Edward… én már nem tudom mit tegyek. Az eredményei tökéletesek amit most itt eltudtam végezni! Ezt… én nem értem… - rázta a fejét – Leállítottam a gépet és – mosolygott – Él! – nevette el magát – Edward nagyszerû hír, hiszen nincs szüksége gépekre – nem tudtam hirtelen erre mit reagálni.
Szavakkal kifejezni nem tudom mennyire boldog voltam, de fel sem fogtam, hogy Carlisle mit mondott az elõbb.

- Edward… - suttogta egy hang.
Rögtön a hang felé kaptam a fejemet.
Ott volt Bella… Mocorgott és még a szemei is kezdtek kinyílni.
Odamentem és leguggoltam hozzá.
- Bella? – kérdeztem mert ez olyan, volt mint egy álom. Ez nekem az volt. Újra hallhattam azt az imádni való hangot.
- Igen… - próbált elmosolyodni. Végig simítottam az arcán, olyan érzésem volt… mintha bármelyik pillanatban megint elaludhatna és nem hallom a hangját.
Én viszont tényleg elmosolyodtam hisz pár perce még azt hittem, hogy… Többé nem hallhatom a hangját. Most pedig hozzám szólt és elsõ – ébredése óta – az én nevem volt, ami még nagyobb boldogsággal töltött el engem.

- Tényleg egy éve… nem voltam magamnál? – kérdezte. Összeráncoltam a szemöldököm, hisz ezt honnan tudná?
- Igen – válaszoltam – De… honnan tudod? – kérdeztem zavartan.
- Hallottam… - itt már elvesztettem a fonalat – Sok mindent hallottam amit beszéltetek… De… nem tudtam rájuk válaszolni… - lehet most csak butaságokat beszél vagy tényleg így van?
- Most ne ezzel foglalkozz bele – mosolygott Carlisle – Az a lényeg, hogy felébredtél… Mert… ez… ez komolyan mondom kész csoda! – Bella elmosolyodott.
Most már engem se igazán érdekelt semmi, csak az, hogy felébredt… egy év után.

- Bella, szeretnélek majd késõbb teljesen kivizsgálni, de most itt hagylak bennetek – mosolygott azzal kilépett. Tényleg látni lehetett rajta, hogy boldog. Mennyi mindent kivált belõlünk Bella.
- Sajnálom… - motyogta Bella.
- Mit? – kérdeztem.
- Hogy itt hagytalak téged… hazudtam neked és a családodnak… - ajkai lefele gördültek és éreztem, hogy nem sokára pityeregni kezd.
- Sh… - simítottam végig arcán – Nem számít! Bella én szeretlek téged és… nekem ez akkora öröm most, hogy felébredtél – mosolyogtam.
- Én is szeretlek – mondta.

Csókot nyomtam homlokára és szíve hevesebben kezdett verni, de tudtam, hogy ezt én váltottam ki belõle. De valahol mégis aggódtam érte, mert most olyan volt, mint egy porcelán baba aki törékeny és figyelni kell rá, nehogy eltörjön.
- Nem érdemellek meg téged… Te… túl jó vagy hozzám – behunyta szemeit – Azt hittem… Megutáltál… hogy ezután soha többet nem leszel hajlandó beszélni velem…
- Ilyenekre ne is gondolj – mondtam – Most csak az számít, hogy teljesen felépülj, más nem! – bólintott egyet.

- Nem szeretnél pihenni? – kérdeztem.
- Még csak most ébredtem fel… - makacskodott.
Nem gondoltam volna, hogy… ilyen gyorsan felépül… és még beszélni is tud majd rendesen. Ez… ez tényleg kész csoda…
Azt várom mikor ébredek fel. De mégis vámpír vagyok szóval ez lehet mégis a valóság.
- Elmondod mi történt míg én nem voltam fent? – kérdezte.
- Nem akarlak most felizgatni, majd mikor teljesen jól leszel – cirógattam kéz fejét – Akkor majd mindent átbeszélünk.

- Bella! – tört be az ajtón Alice és egybõl szerelmem karjaiba vetette magát. Többi családtagom is bejött Esme csak a fejét rázta, nem hitte el, hogy mi történt.
- Oh Isabella! – jött oda Josh – Oh kis csaj ilyet többet ne! – omolt a karjaiba.
- Nem szándékozok, többször ,, meghalni ’’ – mindenki furán méregette – Furán hangzik… de mindent láttam kívülrõl szemlélve.
- Megüthette a fejét… - motyogta maga elé Josh.
- Mit láttál pontosan? – kérdezte Carlisle orvosian.
- Elõször… mikor Edward beszélt hozzám... aztán csak sípolásra lettem figyelmes és furán hangzik de a mennyben voltam anyuékkal… - összerezzent – mondták fiatal vagyok a halálhoz ezért visszaküldtek ide.
A folyosón voltam ahol ott volt mindenki paparazzik kattogtak, de rájöttem nem engem fotóznak hanem benneteket. Akkor Alice sírni kezdett megakartam vigasztalni de kezem áthaladt a testén…
Edward kijött az ajtón, ti reménykedve néztetek rá, Õ megrázta a fejét majd lerogyott a földre.
Aztán bementem a szobába Carlisle valami olyasmit mondott: ,, Kérlek, Bella ’’ de már nem tudom pontosan. És akkor… ennyi… - fejezte be a történetet.

Mindenki kitágult szemekkel nézett rá, mert tényleg így történt… Azok az események, pont így zajlottak le.
- Ilyet még nem hallottam… - mondta kábultan Carlisle – Az események tényleg így zajlottak… - rázta a fejét.
- Huh Bella nem vagy semmi – vigyorgott Emmet.
Úgy látom legalább mindenkinek visszajött az életkedve, ennek nagyon örülök.

- Bella nem vagy éhes? – kérdezte Esme.
- Nem, köszönöm – mosolygott rá.
Megint láthattam azt a rég látott – a már hiányolt – mosolyát.
- És…. mellesleg mikor mehetek haza? – kérdezte kíváncsian.
- Pár napon belül, mivel mindig lesz valaki aki figyel majd rád, de elõtte elkell végeznünk vizsgálatokat, mert lehet szenvedtél valami károsodást. Mindent eltudunk végezni, csak egyet nem, azt egy hét múlva mert az - az orvos szabadságon van – magyarázta.
- Rendben – egyezett bele Bella. Végülis más esélye nincs is mindenképpen ez lett volna.

Aki Bella hangját nézné meg… Az – az orvos van szabadságon – üzent nekem gondolatban Carlisle.
Bólintottam egyet, de csak úgy, hogy õ vegye észre más ne.
Nem gondoltam volna, hogy Bella hirtelen ennyire jó állapotban lesz… Hisz mégis egy évig volt kómában… - csodálkozott Jasper.
Mindenki gondolatai errõl árulkodtak, errõl az óriási nagy boldogságról és nagy csodálkozásról, hogy jól van. Mert ilyenkor egy ember még napokig rosszul van és nem beszél. De Õ… ennek semmi jelét nem adta.

- Címlapokkal mi volt? – kérdezte Josh – tól.
- Miután volt a baleset, megjelent a Vanity Fair – ben és az Elle magazinban is, hogy leittad magadat és ezért volt a baleset. Állítólag még drogoztál is ezért kaptál ideg összeroppanást és direkt neki hajtottál egy fának – Bella elnevette magát.
- Szuper… - rázta a fejét.
- De legalább híres címlapon szerepeltél – kacsintott rá.
- Az biztos – mondta.

Én nem igazán tartottam viccesnek ezt a címlapos sztorit, szóval nem értettem, hogy ezen miért nevetnek.
- Edward… - Bella észrevehette fura arckifejezésemet – Úgy kell állni az ilyen hazugságokhoz, hogy ezek nagyon nagy ostobaságok. Nem állhatok le egy címlapon, hogy bepereljem õket vagy bármit csináljak, tovább kell mennem és nevetnem az egészen!
- Hát ha én lennék címlapon és élvezném – vigyorgott Emmet.
- Elhiszem… - bólogatott Bella.

- Per pillanat vannak itt fotósok? – kérdezte.
- Mivel úgy volt, hogy meghalsz. Ezért mindenki idecsõdült – mondta Emmet. Mindenki egy szúros pillantást lõvelt felé.
- Mi van? – nem értette a helyzetet.
- Több orvos azt javasolta, hogy le kell kapcsolnunk a gépekrõl… - magyarázta Carlisle – Ezt megtettük de szíved ugyanúgy dobogott tovább aztán pedig felébredtél – Bella kikerekedett szemmel nézett ránk.
- Akkor nagy csalódás fogja érni az embereket… - mondta.
- Szerintem inkább öröm, annyi ember van itt, hogy egész Forks – ban nincsenek ennyien… - nézett ki az ablakon Emmet - Még táblájuk is van – vigyorgott – Imádunk Isabella Hartford! Ne add fel! Meg még ilyen szövegek.
- Azt hiszem szólni kéne, hogy még itt vagy… - mondta Josh és próbálta elfojtani nevetését.
- Örülök, hogy te ezt viccesnek találod! Körülbelül ötven millió ember hiszi azt, hogy nem élek! De nézzük a jó oldalát a tévéseknek ebbõl lesz pénzük! – rázta a fejét.

- Bocs – vigyorgott Josh és õ azzal kiment.
- Soha nem láttam még szomorú oldaladat de az utóbbi idõben azt is láttam! – szólt utána.
- Sajnálom… - szóltam Bella – nak.
- Mit? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Azt, hogy így alakultak a dolgok…
- Te is jól tudod, hogy ez nem miattad és miattatok van… - mondta komolyan a szemembe nézve – Én miattam, mert nem kellett volna olyan gyorsan hajtanom és figyelnem is kellett volna az útra – nem hagyom, hogy az egészért megát okolja mert ez nem így van.
- Meg ne szólalj Edward! – szólt rám Jasper – Mindketten annyira makacsok és mazoisták vagytok, hogy egyszerûen ez már fáj – mutatott a fejére.

- Na nézzünk inkább tévét – mondta Emmet és be is kapcsolta a tévét – ABC Family jó lesz? – kérdezte.
- Aha – mondta Bella és a tévét kezdte fixírozni.
Elnézést, hogy megszakítjuk adásunkat, de újabb információt kaptunk Isabella Hartford – ról. Bennfektes információk mondták, hogy a híres színésznõt le kell kapcsolniuk a géprõl, nos ez megtörtént de a halál nem következett be, sõt azt mondják, hogy jelen pillanatban felébredt és jól van, folyamatosan beszél.
Sajnáljuk a téves információt. Mûsorunkat folytatjuk.

- És nem hazudtak! – mondta teljes csodálkozással a megérkezett Josh.
- Csoda, mi? – kérdezte Bella.
- Teljesen – vigyorgott.

- Bella, ha szeretnéd odaköltözhetnél hozzánk, így még jobb lenne mert ha esetleg történne valami akkor rögtön eltudnánk látni – ajánlotta fel Carlisle.
- Nem akarok teher lenni…
- Dehogyis! Amúgy tudom, hogy ott leszel nálunk! – vigyorgott Alice.
Nem látom a mi jövõnket és ezért tudom – magyarázta húgom.
- Öhm… oké… köszönöm – mosolygott.
- Akkor ezt megbeszéltük – vigyorgott Alice – Oh Bella elmehetnénk majd vásárolni, hiszen úgy is be kell majd rendeznünk a szobádat is – már elõre tervezz mindent.
- Imádjuk Alice a pozitív hozzáállásodat – nevetett Emmet.

- Port Angeles szuper hely lesz – vigyorgott – Emlékszel arra a nagy plázára amikor vásároltunk és…
- Szerintem ne terheld túl Bella –t –állítottam le Alice – t, amiért Bella egy hálás pillantást küldött felém.
- Akkor majd még megbeszéljük – nem adja fel a reményt soha sem.
Amúgy meg Bella mindenképpen elmegy vele, mert nem tud ellenállni azoknak a boci szemeknek… Így esélytelen arra, hogy ezt megtudja akadályozni.
- Részvétem Bella…. – vigyorgott kajánul Emmet.
- Ti is jöttök – mutatott ránk – Josh csatlakozol? – fölöslegesen kérdezte.
- Én nem… de a barátnõm biztosan…
- Oké akkor te is, ezt megbeszéltük – lefagyott Josh arcáról a vigyor.
Hát igen sejteni lehetett, hogy húgom nem fogja annyiban hagyni a dolgokat...

27.fejezet

Bocsi, hogy késett a fejezet... De pénteken itt volt nálam bnőm, itt aludt, aztán meg szombaton bulim volt szóval azért tudom csak ma feltenni, ezért remélem elolvassátok ;D

Is made to need this for me? – 27.fejezet

( Edward szemszöge )

Bent voltunk a szobában – ismét. De most mindenki ott volt az egész család – kivéve Carlisle – t hisz õ még dolgozott - mindenki aggódott Bella – ért, még Rosalie is pedig õ mindig ki nem állhatta Õt. De most még õ is aggódik érte.

- Sziasztok! – jött be Josh.
- Szia! – köszönt neki mindenki.
Kezében egy nagy szatyor volt amit mindenki teljes érdeklõdéssel figyelt.
- Láttam, hogy van itt egy video lejátszó… - mondta és rá mutatott – Ezért arra gondoltam, hogy egy kicsit oldjuk ezt a feszültséget… nézzünk videót. Ezek Bella – ról vannak még a tehetség kutató… meg minden fellépését felvettek a szülei amíg éltek…- mondta itt egy kicsit elgondolkozott és szemeit is lesütötte – Meg van benne szerintem családi videó is… - gondolkozott el.

- Na nézzük meg kicsi Bella életét – mondta Emmet és õ már el is helyezkedett.
- Hm… - gondolkozott el ismét Josh – 1994 – i tehetség kutató… - tette be a videót. Mindenki érdeklõdéssel nézte a képernyõt.
- Mit énekel…? – kérdezte Emmet.
- Imádta akkoriban a Titanic – ot így annak a fõcímdalát választotta – mondta én ismertem ezt a dalt – Itt hét éves volt – magyarázta.
- Akkor kíváncsi vagyok, hogyan énekelt… - vigyorgott Emmet.
- Most is szokta énekelni ezt a dalt… De most már hasonlít a hangja Celine Dion – hoz – mosolygott.
Ezután már senki sem szólalt meg hanem mindenki a képernyõre kezdett el fókuszálni.

Isabella Hartford! – mondta ki a mûsorvezetõ a nevét.
A fények kigyulladtak és megjelent egy szõke tényleg hét évesnek kinézõ kislány. Hosszú szõke haja volt, mely lágyan hullott vállára. Pont ugyanígy nézett ki Bella most is csak már érett nõként és barna hajjal.

Énekelni kezdett a már milliók által ismert dalt.
Hangja sokkal magasabb volt, mint most, de attól még teljesen jól énekelt. Látszott rajta, hogy teljes odaadással énekli a dalt és, hogy imád közönség elõtt lenni.
És ezt… ezt a hangot nem lehetne tõle elvenni. Nem mi fogjuk, de ha a sérülés miatt ami szenvedett… mellék hatás vagy bármi áron ez bekövetkezne akkor… nem tudom, hogy ki fogja – e bírni.
De 1:10.000 – hez… Nem… nem fog ez bekövetkezni mert azt már én sem tudnám elviselni.

- Hallottam a koncerten a kiscsajt énekelni… De… - még Emmet a nagy mackós fiú létére sem talált rá szavakat. Tényleg gyönyörû volt a dal és most már értem miért hódította meg az egész világ szívét.
- Meghódította az egész világ szívét… - motyogta Josh, mintha a gondolataimban olvasna. De mellesleg szerintem úgy tervezte, hogy csak õ hallja, de nem tudhatta, hogy vámpírokkal van körülvéve.

- Van még videó? – kérdezte Emmet.
- Egy egész szatyorral és még van egy csomó nálam is meg nála is… - mondta.
- Nézünk még, kicsi Bella – ról? – vigyorgott még Emmet. Legalább tényleg kicsit oldódott a hangulat egy kicsit.
- Persze… - mondta Josh és közben elmélyedt a videókban.
- Bella fürdetése… Ezt… inkább ne – mondta Josh és ezt arrébb is tette azt a kazettát – Akkor… - megint elgondolkozott -2004 – es évi Gramy díj – vigyorgott.
- Ez mit tartalmaz? – kérdezte Jasper felhúzott szemöldökkel.
- Szerelem… Akkor volt egy barátja aki… mint kiderült csak kihasználta, szóval… hát errõl ennyit – mondta és betette a videót – Szerelmes dal… De neki jól áll. Amúgy nem ez lett volna, hanem egy saját száma csak ugye a kiadó… Nem akarta így hát ezzel kellet elõállnia.
- Nincs saját beleszólása? – kérdezte Emmet.
- Nem… Mivel ez egy nagy szabású rendezvény volt ezért kénytelen volt azt énekelni amit mondtak neki, amibe végül bele is ment – magyarázta – És a Grammy – t is megnyerte szóval – azzal bekapcsolta ezt a videót is.

- Itt azért még elég szomorú volt… látszik rajta – mondta Josh – Három év telt el a szülei halála óta, onnan számítva szóval… Ezt más nem vette észre de én jól ismerem és ez a megjátszott boldogsága…
- Igen, tényleg látszik rajta valami… - értett egyet Jasper is.
Hát nem hiába õ tudja érezni / látni az embereknek az érzéseit. De ezt a szomorúságot még én is letudtam olvasni róla.
De engem… nagyon érdekelt, miért van bûntudata a szülei halála miatt, hiszen nem õ tehet arról, hogy autó balesetük volt. De persze nem fogok rákérdezni, hogy mi is a pontos oka annak, hogy szomorú. Josh is direkt mondta, hogy errõl nem szeret beszélni, én meg nem fogom itt rossz kedvre deríteni miután…. majd felfog ébredni… Igen, mert felfog!
Lehet már kezdek beteges lenni… Igen… sõt ez teljesen biztos. De még sem állhatok úgy a dolgokhoz, hogy nem fog felébredni nincs esély rá….
Optimistának kell lennünk mindannyiunknak…
A remény hal meg utoljára, én így állok a dolgokhoz.

***
Már eltelt egy év azóta mióta Bella kómában van. Már a paparazzik sincsenek itt nem állnak azért sorban, hogy mikor kapnak le minket, vagy kapnak – e valami információt. Már nem vége ennek a nagy nyüzsgésnek.
Már… néha azon is megfordul a fejem, hogy mi lesz ha… nem ébred fel. Én azt már nem bírnám ki ott már biztos vagyok benne, hogy végem lenne. Így is már lehetetlen alak vagyok. Legutóbb Emmet – el kezdtem el ordibálni.
Azután lenyugodtam és bocsánatot kértem tõle õ meg megértett engem. Már félek hozzá szólni bármelyik családtagomhoz is mert félek, hogy olyat mondok nekik amit megbánnék a végén.

Kezdem elhagyni magam, igaz egy pillanatra sem lépek ki Bella szobájából de már nem tudom meddig fogom kibírni. De persze nem hagyom itt magára. Mindig itt leszek mellette míg lehet.
Már nem tudom mikor keltem fel utoljára errõl a székrõl itt Bella mellõl. Folyamatosan kezét fogtam és cirógattam, fejemet meg az ágy szélére hajtottam.
Most már tényleg az történik velem, hogy ha családom szól nem mindig válaszolok, csak arra amit tényleg fontosnak tartok. Vagy… eljut egyáltalán az agyamig az a kérdés.

- Szia öcsi – hallottam meg Emmet hangját, nem emeltem fel a fejemet. Hallottam, hogy mellõlem kihúzza a széket és leül.
Vettem erõt magamon és felemeltem a fejemet azzal ránéztem Emmet – re, aki ugyanúgy szomorúan nézett rám.
- Semmi változás? – kérdezte.
- Semmi… - motyogtam magam elé.
Aztán már nem is igazán beszéltünk egymással.
Én ugyanazzal a fel le hajtással merültem gondolataimba, ami mindig… valami… borzasztóra jutott szóval inkább már próbáltam kizárni a gondolataimat is és csak jóra gondolni.

Mondjuk azokra az idõkre, mikor Bella – val boldogan voltunk együtt… Az elsõ csókra… A közös nevetésekre és még rengeteg mindenre amit együtt töltöttünk.

- Edward… - jött be Carlile és hangja kicsit feszült volt. Valami nem stimmelt ezért felnéztem rá – Kérlek… gyere velem az irodába – mondta én pedig felálltam.
Én mentem elõre õ pedig utánam. A gondolataiból nem tudtam semmit sem kiolvasni mindig másra gondolt. A folyosón láttam a családomat is aki küldtek felém egy bíztató mosolyt. Alice is valamin gondolkodott mert valami zavarta õt.
- Gyere – vezetett be az irodába – Ülj le – kérte én így tettem õ meg velem szembe.
- Mi a baj…? – kérdeztem, mert valami nem volt rendjén, valami zavart engem.

Elgondolkozott azt hiszem próbálta magát összeszedni, gondolataiba pedig nem túrkáltam.
- Edward… - kezdte és rám nézett – Neked akartam legelõször elmondani, még Alice sem tudja azt hiszem most fogja õ is megtudni, mert nem döntöttem még el. De… azt hiszem ez lenne mégis a leghelyesebb…
- Mond, kérlek! – könyörögtem, mert már nem bírtam a várakozást.
-Edward… - kezdte megint – Eltelt több, mint egy év… és… - azt hiszem nem tudta, hogy hogyan folytassa – Megkérdeztem több orvost, hogy õk mit javasolnak nekem és ugyanazt mondták – feszülten néztem Carlisle – t – Azt mondták… Bella – t lekellene… kapcsolni a gépekrõl – pupilláim kitágultak. Fel sem fogtam, hogy mit mondott nekem.
- Nem… - suttogtam – Nem! – most már kiabáltam, mert ez… ez… - Nem hagyom! – álltam fel. Carlisle odajött mellém.

- Fiam… Bella így szenved. Igaz kómában van, olyan, mintha aludna, de szenved! – szenved… ezt viszont nem hagyhatom.
- De... – visszarogytam a székbe és arcomba temettem fejemet – Mennyi esély lenne a felépüléséhez – kérdeztem suttogva.
- Egy év után már… sokkal kevesebb, mint 50% - bólintottam és ajkaimba haraptam.
- És az átváltozás? – kérdeztem, de ez meg… nem tehetem meg ha Õ vele nem egyeztetek… Most erre pedig nincs esélyem.
- Ha vámpír lenne… mindene felerõsödne… Ezzel a mellék hatások is, és még az is lehet, hogy… ezt nem élné át. Hiába lenne benne a méreg, lehet annyira le lenne gyengülve, hogy nem bírná ki a három napot – akkor ez is kiikszelve. Vége…

- Mikor… akarod ezt… megtenni? – kérdeztem akadozva.
- Megakartalak kérdezni… és mikor te rábólintasz, hogy igen. És… te döntöd el – mondta.
- Ne… ne nekem kelljen eldöntenem így… olyan… mintha én ölném meg Õt… - suttogtam.
- Beleegyezel? – kérdezte fájdalmasan. Azt hiszem õ sem örült ennek az egésznek, de õ az orvos õ tudja, hogy mit kell tenni.
Lehunytam a szememet aztán válaszoltam:
- Igen… így… talán már nem szenved és ez… elég lenne nekem… - suttogtam akadozva. Ez…. annyira borzasztó érzés volt. Már potyognának a könnyeim, hogyha ember lennék… De így vámpírként még erre sem vagyok képes.

- Többieknek mikor… akarod elmondani? – kérdeztem.
- Most szeretnék… ezen túl lenni… - suttogta – Edward! Hidd el ez nekem is ugyanannyira nehéz! De… muszáj erõsnek látszanom, hisz… az orvos mégis én vagyok… Már sok embernek mondtam meg, hogy elvesztették egy családtagjukat… Borzasztó érzés, de ez is a munkám része – mondta lehajtott fejjel – Persze Bella esetében ez még rosszabb… mert lányomként szeretem, de hidd el, nem tudunk mit tenni!

- Tudom… - motyogtam.
- Jasper engedj be! – hallottam meg Alice kétségbeesett hangját.
- Alice mi a baj? – kérdezte.
- Mond el… nekik is… - suttogtam. Felálltam és kivonultam az irodából. Ott volt Jasper és Alice. Húgom most kétségbeesetten nézett, rám.
Edward,mi történt? – kérdezte Jasper, gondolom késõbb jöhettek így nem hallották beszélgetésünket.
Ugye nem? – Alice gondolatai és kétségbeesettek voltak. De nem válaszoltam erre a kérdésre.
- Menjetek be… - motyogtam, de tudtam, meghallották. Tovább mentem Bella felé… mert már csak pár óráig láthatom Õt.

A teremben ott volt az egész család.
- Minden rendben van? – kérdezte Esme.
- Menjetek be Carlisle irodájába – mondtam és felnéztem rájuk. Bólintottak és már mentek is.
Leültem szokott helyemre és megfogtam Bella kezét, vállaim rázkódni kezdtek és már nem érdekelt semmi sem…

( Emmet szemszöge )

Nem tudom mi történhetett, mert Alice is teljesen ki volt akadva. Edward is…
De azt hiszem valami borzasztó dolog történhetett… vagy fog történni. Próbáltam én is erõsnek látszani… mert… még se láthatják azt rajtam, hogy feladtam, mert nem adom fel a reményt.
Bírom a kiscsajt és azt hiszem mindenki szóval küzdeni fogunk érte.

Rosalie elõtt kinyitottam az ajtót majd bementünk. Alice már ott állt Jasper – t ölelve és zokogott valami itt nincs rendben.
- Mi történt…? – kérdeztem suttogva.
Elõször nem válaszolt, de aztán elmondta:
- Bella már több, mint egy éve nem ébredt fel… csak azokra a pár percre… Több orvossal egyeztettem és ugyanazt mondták: lekell õt venni a gépekrõl… - kitágultak a szemeim.
- Carlisle… - kezdte meggyötörten Esme.
- Így szenved és állapota is rosszabbodna! – mondta.
- És az átváltoztatás? – reménykedtem.
- Kárt tennénk benne… - motyogta lesütött szemekkel.

Még senki sem fogta fel, hogy mi is történt valójában.
- Nagyon nagy szerencse kell annak, hogy… felébredjen… Megvan rá az esély… De nagyon kevés…
- Josh tudja? – kérdezte Jasper.
- Már igen…. és este jön majd amikor… - motyogta, de nem folytatta – Õ a hivatalos gyámja szóval õ döntött errõl az egészrõl… Nem akarja, hogy szenvedjen… De… direkt kérte, hogy kérdezzem meg Edward – ot és, hogy õ döntsön… Hozzá is nagyon közel áll Bella.
- Mit… válaszolt? – kérdezte félve Esme.
- Hogy nem akarja, hogy Bella szenvedjen ezért belement… ebbe… - vett egy mély levegõt – Nem… szívesen teszem ezt meg… És… remélem, hogy Bella felébred addig… - mondta.
- Ki fogja ezt… megtenni?
- Én kezeltem Bella – t… Nekem kell megtennem… Ami kötelességem… Ez lesz életem legnehezebb feladata – motyogta maga elé.

Ott álltunk egy darabig míg vissza nem mentünk Bella – hoz.
Borzasztó volt így látni Edward – ot meg tudta mindenki, hogy csak Bella miatt tett ekkora áldozatott, hogy neki jobb legyen. Nem maga miatt tette, mert képes lenne éveket is itt ülni mellette és bízni felépülésében.
De ezt már gondolni lehetett régóta, csak… igazán senki sem merte ezt beismerni magában. De most már vége… Jobb nem lesz senkinek sem, maximum Bella – nak, de csak ennyi.
Az élet nehéz… viszont a halál békés és könnyû…

26.fejezet

Na itt a következő fejezet köszi a komikat és jó olvasást ;D

Is made to need this for me? – 26.fejezet

( Edward szemszöge )

Josh dührohama a kamerának még egy hónappal a történtek után is mindig címlap… vagy benne van a tévében, de most ez nem érdekel senkit sem – vagyis a Cullen családot.
Most nagyobb baj is van a tévések nélkül is, hiszen Bella a történtek után még egy hónappal sem ébredt fel… Carlisle szerint ez már egy hosszabb kóma állapot, de bármikor felébredhet.

- Edward… - kezdte apám – Mivel Bella – nak volt már balesete ahol félévig tartott ez… ott nem volt semmi mellékhatás… vagy bármi más baja – nem tudtam mire akar kijutni – Nem akarlak Edward megijeszteni… De néznünk kell azzal, hogy bármilyen maradandó károsodás maradhatott Bella – ban ez rámehet bármire: a lábára, kezére, gerincére talán még… - itt elgondolkozott – Itt 1:1.000.000 – hez az esélye annak is, hogy a hangjára is rá ment… vagyis valamelyik hangszálára.
- De ennek kicsi az esélye… ugye? – kérdeztem ijedten.

Bella azt hiszem szeretett énekelni hiszen kiskora óta énekelt… Nem hiszem, hogy… kibírná ha nem tudna énekelni.
Hisz… mégis mindig énekelt… 1:1.000.000 – hez, mennyi az esély arra, hogy pont Bella lesz az a 1.000.000.?
- És… ha Õ lenne az… akivel ez megtörténne akkor… mi történne? – féltem a választól.
- Ha Õ lenne az… akkor egy kisebb mûtétre lenne szüksége… De… már végeztem többször ilyet… Próbálom jól elsajátítani, de… Százból… jó ha négyen – öten meggyógyulnak…
- Akkor…
- Vége lenne énekesi karrierje… - suttogta.

Csak néztem rá… Hisz… Bella… és az éneklés… gyönyörû hangja van és csak tizenhét éves… Ne…
- Ez… hogyan alakulhatna ki? Bármelyik hatás… - kérdeztem meggyötörten.
Elgondolkozott, lehet nem akarta ezt nekem elmondani. De mégis jobbnak látta, így elmondta:
- Úgy gondolom nagy ütés érhette a fejét az ütközésnél… - mondta itt megint elgondolkozott – Kisebb agyrázkódása volt… Így megfordult az a fejemben… hogy valami elmozdulhatott… ezzel valamelyik testrészét… tulajdonságát vagy képességét ami… ha felébred lehet nem úgy mûködne, mint a baleset elõtt… - mondta.

- Tudom, hogy Bella talán… élete része az éneklés, de ne feledd! Lehet nem lesz semmi baj… - nyugtatott, bár ez nem annyira jött össze, mert egyáltalán nem lettebb nyugodtabb – El fogok minden vizsgálatot végezni, mindenre megvan a legmegfelelõbb orvos és gyógyszer, talán mûtét.
Itt a XXI. században az orvos tudomány már nagyon fejlett így majdnem mindenre van megoldás – bólintottam egyet.

Carlisle zsebében megszólalt a csipogó ami annyit jelentett, hogy betege van.
- Mennem kell, ezt majd még átbeszéljük – mondta. Bólintottam õ meg már rohant is a következõ betegéhez.
Bíztam Carlisle – ban hisz nagyszerû az orvosi tudománya és tudom, hogy megfogja oldani ezt is.
Leültem Bella ágya mellé. Már nagyon régen nem voltam otthon egy másodpercre sem akartam itt hagyni Bella – t.
De a családom többi tagja is sokszor van itt, de nem annyit, mint én. Õk járnak még a forksi gimibe is de én otthagytam, mert már annyi érettségim van, hogy azt gondolom, nem ettõl függ majd a jövõm. Inkább Bella – tól és szívesebben vagyok vele, mint az idióta gondolatokat halljam egész nap az iskolába. Még az kéne.

Jessica a mai napig dicsekszik, hogy õ találkozott Isabella Hartford – dal és barátkozott vele meg ilyenek. Hát gratulálok neki.
Angela – val néha váltottunk néhány szót. Nagyon kedves lány, már tudom miért választotta Bella barátnõjeként. De õ még mindig… Azt hiszem nem is tudja, hogy mi is történt akkor, mert annyira meglepte.
De szerintem õ még mindig Bella Swan – ként kezelné és nem Isabella Hartford – ként. Benne van annyi becsület és tisztelet is.
Mike és Eric… ugyanakkora bunkók, mint eddig voltak, erre nem lehet mást mondani. Néha a gondolatukba eszükbe jut Bella és akkor is engem szidnak, mert miért nem velük járt, mivel õk most híresek lennének.
Hát igen õket csak ez érdekli és nem is az, hogy talán szeretnék – e Bella – t… Egy tárgynak használnák... Maj kihasználnák õt és hírességét.

Én soha sem tenném ezt vele, mert engem nem érdekel, hogy híres – e vagy nem, mert szeretem Õt és remélem mikor felébred újra együtt lehetünk és nem akar majd visszamenni New York – ba. Azt már nem bírnám ki… Több, mint félév és nem ölelhettem át rendesen… Nem hallottam, hogy szíve egyre hevesebben kezd verni, nem csókolhattam meg és nem láthattam, hogy arca pirosba borul a zavartságból.
Félév, de mégis mennyi dolog van amit csinálni lehetne ez alatt. Rengeteg azt hiszem még az én fejemben sem férne el, pedig vámpír vagyok és itt van a vámpír memóriám is.

Ajtó nyitódásra lettem figyelmes nem néztem oda.
- Van már valami… fejlemény? – kérdezte, húgom Alice és leült mellém.
- Carlisle mondott néhány dolgot… ami fontos lehet a közeljövõben… - érdeklõdve nézett rám – Azt mondta, hogy a balesetnél beüthette a fejét, volt agyrázkódása is és ezért lehet lesz valami maradandó károsodása, legyen az a keze, lába, gerince vagy bármi és ebben benne van az énekhangja is… Nem tudom miért hiszen nem találok összefüggést ehhez… - mondtam.
- Az énekhangja? – kérdezte ijedten Alice.
- Igen… - mondtam.
Sajnos nem látta, hogy mi lesz a jövõben, mert Bella jövõjét nem is látta… Ami õt is bosszantotta és engem is, mert nem tudtam mikor fog felébredni… Pedig már ezt vártam, hogy újra belenézzek szemeibe, hogy lássam, javult az állapota és mér jobban van. De ez még nem következett be.

- Többiek? – kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget.
- Otthon vannak… vadásznak, nagyon régen voltak… pont, mint te… - mondta és a szememre mutatott. Biztosan már éjfeketék lehettek…
- Nem akarom itt hagyni…- motyogtam és visszanéztem Bella – ra. Olyan fehér volt az arca, mint a mienk… vámpíroké…
- Pár percedbe fog kerülni… - mondta – De szemeid már korom feketék – mondta aggódoan.
- Elmegyek… - adtam meg magam, hisz igaza volt.
Még az kellene, hogy megtámadjak valakit.
- Ablakon? – kérdezte.
- Nem akarok kockáztatni… Sokan vannak… - mondtam – Így az ajtón megyek és jövök. Ha felébredne, vagy bármi lenne hívj!
- Rendben – mondta.
- Követni fognak? – kérdeztem.
Mereven nézett elõre, vagyis látomása van.
- Nem – mondta. Bólintottam egyet.
- Ha lenne valaki, akkor értesítelek!

Megölelt aztán én meg kiléptem az ajtón.
Kattogni kezdtek a fényképezõk, engem nem igazán zavartak, de nem érdekeltek különösebben.
- Mr. Cullen beszélne egy kicsit Isa… - meg sem szólaltam csak mentem ki az épületbõl. Hátranéztem többször is, hogy nem követnek el, de ez nem történt meg szerencsére.

Beültem a Volvo – ba és elhajtottam. A forksi erdõ felé mentem majd egy elhagyatott helyen letettem az autót, hisz az erdõ teljes területére nem mehetek autóval.
Kiszálltam a kocsiból már rögtön egy mély levegõt vettem ami nagy kaparással járt, de nem számít, csak minél elõbb visszatudjak menni Bella – hoz.

A szerencse kedvezett nekem, mert a közelben volt egy kisebb szarvas csapat. Futni kezdtem mámorító illatuk felé, mert a torkomban lévõ szúrást már nem nagyon bírtam.
Már láttam áldozatomat, mint egy oroszlán közeledtem felé és hirtelen csaptam le rá. Nem volt ideje menekülni sem.
Elkaptam ütõerét és szívni kezdtem édes vérét, melynek segítségével már kezdett elmúlni a kaparó érzés. Még gondolkoztam azon, hogy elfogjak még egy szarvast, de végül a nemre jutottam, mert visszaakartam menni Bella – hoz.

Futottam vissza a kocsihoz és beültem. Felpörgettem a motort majd siettem vissza a kórházba, a vissza pillantó tükörben látni lehetett a szememen a változást. Már nem feketék, hanem arany barnák voltak, de csillogni nem csillogtak. Nem úgy, mint mikor Bella – val voltam. Akkor még Esme is észrevette, hogy szemeim csillognak a boldogságtól.
Most viszont nem vagyok boldog. Bella mellettem van, de állapota nem igazán a legjobb… Ez mindenkin meglátszik, hisz Emmet sem mond már annyi viccet, mint régen.
Bella nélkül nincs Cullen család. Az lesz, hogy szét fogunk esni… és az mindenki számára borzasztó lesz…

Már láttam a kórház épületeit. Pár perc alatt ideértem, hisz a kilométer óra már meg haladta a százhúsz kilométer per órát, csoda, hogy még nem büntettek meg.
Leparkoltam elõzõ helyemre és mentem is be az épületbe.
A fotósok még mindig ott voltak, szerintem egy mozdulatot nem tettek meg. Most már értem, Bella miért használta egyik interjújában a ,, kemping ’’ szót. Azt hiszem így élhet évek óta, amit nem csoda, hogy nem bírt.

- Történt valami? – kérdeztem Alice – t aki Bella mellett ült, de a tévét nézte feljcsóválva.
- A tévében igen… - motyogta és én is rá kaptam tekintetemet.
Vajon mennyi ideje van még hátra Isabella Hartford – nak? Meddig fogja bírni új családja ezt a traumát. Hisz Isabella már négy hónapja kómában fekszik, rengeteg rajongó követi minden pillanatát a tévé csatornákon kedvenc sztrájukról.
Reméljük az orvosok tudnak még segíteni rajta, de a remény napról napra fogy… - kikapcsoltam a tévét.

- ABC Family… - morogtam – Tele pletykákkal… hazugságokkal… - ideges lettem, hisz még Bella – nak minden esélye megvan a gyógyulásra és engem nem fog elbizonytalanítani egy idióta csatorna.

- Ne foglalkozz velük Edward… Õk ebbõl élnek meg… - jött mellém Alice – Kikell találniuk hazugságokat, hogy sikere legyen a csatornának…
- Tudom… - motyogtam – De… annyira… Úgy elegem van abból, hogy mindig… hazugságokkal tömik az emberek fejét… És van aki még el is hiszi…
- De neked nem kell elhinned!
- Nem is akarom… - mondtam és kinéztem az ablakon. Alkonyodott, imádtam Bella – val ezt a napszakot, a szerelem napszaka.
Visszaültem a már jól ismert helyemre, Bella mellé.

Már elég régóta magamé vagyok… Van mikor szólnak nekem de fel sem fogom, hogy mit mondanak nekem, lehet már depressziós vagyok?
Lehet egyáltalán egy vámpír depressziós? Nem tudom… már úgy vagyok vele, hogy minden megtörténhet és az életben nincsenek olyan szavak, hogy: nem… nincs… nincs rá megoldás. Az életben minden megtörténhet még az is amire soha életedben nem gondoltál volna…

- Edward! – hallottam meg Carlisle hangját mögülem. Hátra fordultam.
- Szeretném Bella – t megvizsgálni…- mondta apám. Tudtam, hogy ilyenkor mindig kikellett innen menni ha akartam hanem, mert nem szerette, mikor aggodalmaskodok, de részben persze megértett engem.
- Sietek – mondta én kimentem a folyosóra Alice – el és ott vártuk, hogy visszamehessünk. A kórterembe.

- Hol van mellesleg Josh? – kérdeztem.
- Visszament elintézni valamit New York – ban… - magyarázta – De holnapra már megint itt lesz…
- Oké… - mondtam.
- Edward… - kezdte Alice – Ne hagyd el magadat kérlek… A kedvemért… Esme – ért és legfõképpen Bella – ért, hisz bármikor felébredhet és egy olyan ,, embert ’’ kell látnia aki nincsen magába zuhanva, mert most nem erre van szüksége – elgondolkoztam azon amit Alice mondott nekem és részben igaza volt, de másik részen viszont nem.
- De azt se várd el tõlem, hogy mosolyogjak… Vagy örüljek valaminek… mert most jelen pillanatban egyik ellen sem tudok mit tenni… - mondtam.
- Nem is azt akarom, hogy most repess az örömtõl! Csak ha felébred… akkor ne legyél szomorú? Persze akkor már boldog leszel – mosolygott és megölelt.
- Akkor igen… - motyogtam magam elé.
Átölelte a vállamat.

Annyira tehetetlennek érzem magam… Nem tudok semmit sem tenni ez ellen, hogy minnél elõbb felébredjen, mert most csak a remény marad mindenkiben.
Önmarcangoló… mazoista oroszlán vagyok… pont, mint az idézetben…

25.fejezet

Következő fejezet ;D Sajnos csak a 29 - ig írtam... és eléggé alkotói válságban is wok, szal majd a 29 - ig után kicsit később lesz majd friss :/
De most jó olvasást :D Ja és ezt a részt Doree - nak küldöm ;D
Pussz: Netty

Is made to need this for me? – 25.fejezet

( Bella szemszöge )

Csíp… Csíp… Csíp…
Egyenletes, mint egy szív dobbanásai. Szemeim nem igazán akartak felnyílni… Akkor gondolkozzunk el mi történt…
Koncert… eddig még minden világos… Aztán megláttam azokat a gyönyörû aranybarna szemeket… koncert baki… Josh – al összevesztem, elvonultam… Telefonomnak annyi… Aztán azt hiszem beültem a kocsimba… paparazzik követnek és a baleset…
Nem is olyan rossz a memóriám… Annyira… – morogtam magamban.

Ajtó nyitódást majd csukódást hallottam… Nem igazán észleltem még a külvilágot… Csak úgy hangokat hallottam… meg talán az érintéseket. De látni, nem láttam, nem tudtam kinyitni a szememet.
Egy jég hideg kezet éreztem az enyémen. Majd lágyan cirógatni kezdte.
- Bella… - kezdte egy bársonyos hang – Kérlek… Ébredj fel… Már három hónapja kómában vagy… Szeretlek… csak kérlek… ébredj fel… - suttogta és, mintha halkan könnyek nélkül zokogni kezdett volna.
Tudtam ki Õ… ismertem… és szerettem. Legszívesebben már ordítottam volna neki, SZERETLEK! De nem tudtam megszólalni sem.
- Bella… - suttogta a nevemet. Annyira lágyan ejtette ki… hogy az már szinte tényleg fájt…

Hogy tudom szeret… lehet már nem tudnám õt elengedni… De lehet jobb lenne ha nem is élnék… Nem lenne annyi baj velem…
De aztán minden hirtelen megváltozott volna. Mintha már nem a szép réten lettem volna… Hanem elõjöttek volna a borús felhõk és a villámok.
A kinti ,, világból ’’ csak egy sípolást lehetett hallani. Mint ha az edzõ folyamatosan megállás nélkül fújta volna a sípot.
- Bella! – kiáltott fel a bársonyos hang.
Hallani lehetett, hogy kirohan és kiabálja:
- Carlisle!- aztán már… semmi… Csak az ezután történtekre lettem figyelmes:

***

- Mr. Hartford! Kislány! – boldogan vette kezébe a kislányt, majd visszament a szobába. A férfi leült az ágy szélére a nõ mellé.
- Legyen a neve Isabella – mosolygott a nõ.
- Isabella Hartford… - gondolkozott el a férfi – Azt hiszem különleges név… - azzal egy csókot nyomott a nõ ajkaira.

***

Fogalmam sincs, hogy most… abban a pillanatban ki történhetett. De egy nyolc év körüli kislány állt a színpadon aki világhírû énekesnõket megszégyenítõen énekelt.
Hangja csilingelt. Látszott rajta, hogy nagyon szereti az éneklést. Szülei a színpadon belül voltak és büszkén figyelték lányukat, aki kieresztette hangját.
- Azt hiszem, most sztárt avattunk! – mondta a mûsorvezetõ mikor a lány befejezte az éneklést – Azt hiszem sztárt avattunk – a lány felé mutatott.
Hosszú derékig érõ szõke haja vállára omlott és kék szemeivel mérte körbe a közönséget, aranyos teremtés volt, meg kellet hagyni.

***

Egy férfi, egy nõ és egy tinédzser lány ült az autóban, elhaladva a New York tábla mellett. Boldogok voltak, hisz a lánynak minden álma valóra válhatott. Kirándulásról tartottak haza a hegyekbõl, sehol egy paparazzi, lesifotós és mûsor vezetõ.
- Apu! – szólította meg a férfit, aki hátra nézett.
- Igen, kislányom?
- Nagyon jó volt a kirándulás, legközelebb is elmegyünk? – kérdezte izgatottan.
- Bármikor amikor szeretnél, annyit dolgoztál az utóbbi idõkben, hogy ennyit igazán megérdemelsz, egy kis kikapcsolódás nem árt – mosolygott.
A nõ is elmosolyodott és õ is egy kicsit hátrafordult.
- Szeretünk! – mosolyogtak.

A lány szeme viszont megakadt valamin… egy… teljes gázzal közeledõ kamionon ami az õ sávunkban ment.
- Apu! – kiáltott fel kétségbeesetten és reflexszerûen maga elé kapta kezeit.
A férfi ijedten nézett elõre, de már nem tudta elkapni a kormányt sem. Itt vége lett mindennek.
Két élet… és egy árván maradt lány.

***

Úgy éreztem magamat, mint amikor az ember halála elõtt lepereg az élet. Szemeim fel pattantak, de nem tudtam hol vagyok. Egy nagyon fehér helyen voltam, szinte már vakított.
- Isabella – hallottam meg egy régen hallott hangon, de akkor is felismertem.
A hang felé fordultam és hirtelen nem hittem a szememnek.
- Anyu? Apu? – két személy volt ott. Odafutottam hozzájuk és szorosan magamhoz öleltem õket.
Így álltunk egy darabig, annyira hiányzott egy kis szülõi ölelés, mert annyira régen éltem én már ezt. Ez nálunk nem volt mindennapi, mint más családban. Mert nem voltak szüleim akik ezt mindennap megtehették volna velem.

- Annyira gyönyörû lettél kislányom! – mosolyogtak rám.
- Láthatnátok mindig, ha nem szóltam volna nektek… akkor nem jött volna az a kamion és…
- Ne legyél mazoista, Isabella! Mi minden nap látunk téged, ahogy fejlõdsz – mosolyogott – Ne képzeld azt, hogy egyedül vagy, hisz van egy másik szeretõ családod is, akik mindig melletted lesznek majd a közel jövõben is – mondta anyu.
- Nem vagyok senki számára sem fontos… - motyogtam az orrom alatt.
- De, mi számunkra! Edward, Alice Jasper, Emmet, Rosalie, Carlisle, Esme és Josh számára is nagyon fontos vagy! Mindenki számára! Annyian, hogy te azt el sem tudod képzelni! – ölelt meg.
- Én ezt akkor sem így gondolom… - mondtam – Hol vagyok most?
- A mennyben… - mondta apu. Összeráncoltam a szemöldökömet – Idekerülnél, hogy ha valami történne veled… De mi reméljük soha sem kerülsz ide – elõször megijedtem, nem tudtam elképzelni, hogy miért mondták ezt nekem – Szeretnék ha Edward – dal élnél boldog örök életet… - az örök szót éreztem, hogy máshogy fejezik ki.

- De… - kezdtem volna megint, valami kifogást találni, de félbeszakítottak engem.
- Nézd, most is érted küzdenek – mondta apu – Lásd! És mikor erre rájöttél, csak gondolj arra és ismét ott lehetsz. Fiatal vagy még! Muszáj élned az életedet, hisz mennyi minden áll még elõtted? – mosolygott.

Már láttam a fejleményeket.
Mintha egy másik testbõl láttam volna a fejleményeket. A kórház folyosóján voltam, a másik végén a paparazzik elkerítve. Gépek kattogtak, de nem engem fényképeztek.
Megfordultam és ott volt az egész Cullen család Alice Jasper – t ölelve, Rosalie Emmet – et Josh meg fej fogva ült a padon Esme – vel, aki ugyanolyan rossz állapotban volt.
Odamentem de nem vették észre, legyezni kezdtem Alice elõtt, de mintha fel sem fogta volna.
- Alice! – kiáltottam de rá se néztem.
Hangosan zokogni kezdett, én végig simítottam a haján de… a kezem áthaladt a testén…
- Ne… - suttogtam – Ne! - kiáltottam.
- Emmet! Jasper! Rose! Emse! – kiáltottam az eszembe jutó neveket, de nem vettek észre.

Egy ajtó csapódást hallottam és Õ lépett ki rajta. Mindenki reménykedve nézett rá.
- Carlisle még egyszer…. megpróbálja… de… már nem lát sok reményt… - megrázta a fejét. Majd beleütött a falba és halk zokogásba kezdett, könnyek nélkül.
Idegesen hajába túrt, neki dõlt a falnak majd lassan leereszkedett a földre térdét felhúzta és fejét a térdére hajtotta. Borzasztó volt látni Õt így.
Esme a szájához kapott és hangosan sírni kezdett.
Josh már nem tudott magán uralkodni szemeibõl potyogni kezdtek a könnyek és õ is a fejét rázta, mint aki nem hiszi el mi is történik most.
Ránéztem a fotósokra akik csak kattogtak azt hiszem ez címlap lesz… Nem… Nem… Nem! – ordítottak a gondolataim.

Gyorsan berohantam a kórházi szobámba, ahol még Carlisle küzdött az életemért.
- Gyerünk Bella! Erõs lány vagy… kérlek… - suttogta meggyötört hangon.
- Itt vagyok Carlisle! – kiabáltam. Mit csináljak? – Visszaakarok menni! – még mindig kiabáltam, nem tudom mi ütött belém, de nem érdekel. Nem számít, mert sikerült, hallani lehetett a ,, csíp ’’ hangot, igaz még elég lassú vagy.
- Oh Bella… - suttogta Carlisle de hangjában ott bujkált az öröm – Ne ijessz ránk kérlek többet!
Többet nem akarok ilyet tenni… - mondtam magamban. De most már… hátha minden rendben lesz… remélem…

( Edward szemszöge )

Egy nagy ajtó csapódással jöttem ki az ajtón. Már ha ember lennék akkor patakokban hullanának könnyeim hisz… Vége a reménynek, ami éltetett egyet… Mi értelme az életemnek, ha Õ nincs velem? Semmi…
Ránéztem a többiekre, akik reménykedve néztek vissza rám.
- Carlisle még egyszer…. megpróbálja… de… már nem lát sok reményt… - csalódottan ráztam fejemet, itt eltört mindenkinél a mécses ha eddig még nem. Síró görcsök… könnyek nélkül… Beleütöttem a falba és halk zokogásba kezdtem. Idegesen túrtam hajamban hátha ez lenyugtat de most nem segített.. Neki dõltem a falnak és lassan ereszkedtem le a földre, térdemet felhúztam fejemet rá.

Néma csend volt, de valamire mégis felkaptam a fejemet.
Gyenge szívdobbanásokra, ami nem Josh – tól jött, hanem a teremtõl. Beképzeltem magamnak? Vagy mégis jól hallom a dolgokat?
Jasper és Emmet is hallgatózott, a többiek erre még nem volt képesek.
- Hallod? – suttogtam elhaló hangon.
- Igen… - mondták egyszerre szintén suttogva.

Mikor megerõsítették gondolatomat, gyorsan felálltam és már futottam is be a szobába. Carlisle állt ott aki megeresztett egy mosolyt.
Ránéztem Bella – ra és a csipogó gépre is.
Nagy sóhaj hagyta el számat, nagy kõ esett le a szívemrõl. Hisz tíz perce Carlisle még semmi jót nem ígért számára, most pedig újra ver a szíve.
Leültem az ágy mellett lévõ székre és két kezem közé fogtam, a kezét melybõl több ,, csõ ’’ is kiállt ami az infúzióhoz vezetett.

- Mitõl történhetett… ez? – kérdeztem, de Bella – ról egy pillanatra sem vettem le a szememet.
- Nem tudom Edward… Utána fogok nézni – biztosított róla. Bólintottam, fejemet az ágy szélére hajtottam. Nagyon meg könnyebbültem, hisz… Nem akarok arra a pár percre visszagondolni.
De most ez arra… mondjuk azt, jó volt, hogy még jobban a fejembe vésõdött az, hogy Bella – ra vigyáznom kell, hisz egy pillanatra nem figyelek rá és már jöhet is a baj.
Bella amúgy is annyira szerencsétlen, mindig elesik ezért még jobban figyelnem kell rá. Ezt megfogadom itt, még felelõsség teljes leszek, mint eddig voltam.

- Edward, nem akarsz egy kicsit pihenni? – kérdezte Jasper. Tudtam mit akar, képességével kicsit elkábítana így olyan lenne, mintha aludnék.
Pihenésnek nem nevezném, de legalább elterelném a gondolataimat, még sem ezt a megoldást választottam.
- Nem… - mondtam.
- Biztos? – kérdezte és odajött mellém.
- Teljesen… - azzal felnéztem rá és tekintete csak aggódással volt tele.
Jasper – rel is nagyon jó volt a ,, testvéri ’’ kapcsolatom, pont, mint Emmet – tel. De talán Em mégis másabb mert õ nem volt olyan vissza húzódó, de Jazz – zel is jóban voltam és ez a lényeg.
- Jó – egyezett bele – De szólj – mondta.
- Meglesz… - motyogtam magam elé.

Egy vámpír kaphat sokkot? Ha ilyen esetrõl van szó akkor megeshet, de én még nem hallottam errõl.
De lehet én ezt inkább féltésnek és szerelemnek nevezném….

***

Meghallottam a már jól ismert telefon csengõ hangot. Josh – t mindig hívták és már látszott rajta, hogy kezd elege lenni.
Ránéztem aki bocsánatkérõen nézett rám, de csak elmosolyodtam.
- Halló? – vette fel a telefont én pedig megint hallgatózni kezdtem.
- Részvétem Josh… - lehet nem kéne hallgatóznom, de akkor lényeges dolgot hallottam – Isabella nagyon tehetséges lány volt és örültem, hogy én adtam ki az elsõ lemezeit – összeráncoltam szemöldökömet és ránéztem Bella – ra, majd a ,, csipogóra ’’.
- Öhm… Isabella él – mondta Josh de õ sem vette le szemét Bella – ról.
- De hiszen minden tévé tele van ezzel… - mondta.

Josh gyorsan elõvette a szoba távirányítóját és bekapcsolta a tévét.
Ott voltunk a tévében… amikor… hát abban az állapotban voltunk, gondolom a fotósok meg ezt… túlkomplikálták.
De én is azt gondolnám, hogy valami nagy baj lehet az arckifejezéseket elnézve.
- Beszélek a fotósokkal Josh – morogta azzal letette.

- Nem hiszem el! – mondta és nem vette le a szemérõl az adást.
- Most itt vagyunk a lesifotósokkal ahol Isabella Hartford szállt meg. Várjuk, orvosát Dr. Cullen – t és hátha valamit eltudna mondani a történtekrõl.
- Szóval élõ adás… - gondolkodott el Josh – Mindjárt jövök, kicsit beszélgetek velük! – mondta azzal kiment a szobából én pedig nem vettem le a tekintetemet a tévérõl.

( Josh szemszöge )

Ideges voltam, hogy ilyeneket terjesztenek, mert ezek nem voltak igazak. Megláttak engem odatolakodott az elõbb látott mûsor vezetõ nõ.
- Mr. McCharty adna egy interjút elmesélné, hogy mi lett Isabella – val? – mosolygott mézes – mázosan – Vagy tudják már mi okozta halálát? – letörlöm azt a vigyort onnan, ez amúgy sem vigyorgós kérdés.

- Tudják körübelül öt perce közvetítették velem Isabella halálát, ami eléggé fura, mert bent voltam a szobában és él! Nézzük, hogy valaki tök jól elterjesztette a halálát! Igaz, halál szélén volt mivel ötödjére sikerült újra éleszteni, de él és bent van a barátjával!
Szóval kérem, míg nem tudnak pontos információt ne terjesszenek ilyen híreket! Tudom valamibõl meg kell élniük de ne ilyenekbõl! – keltem ki magamból. Nagyon felidegesítettek ezek a bunkók. Én is utáltam a lesifotósokat de az újság szerkesztõket még annál is jobban.

Az interjús csaj csak nézett rám és már a fényképezõk sem kattogtak, de a kamera még ment.
- Köszönjük az…. interjút – mondta a nõ és én meg visszavonultam a kórterembe.

( Edward szemszöge )

Josh nagyon keményen megmondta a véleményét, de én leginkább az interjús csaj arcán lepõdtem meg és ott egy mosolyt is elhagyott a szám. Emmet meg már fuldoklott.
- Oh Josh, ember jól megmondtad a csajnak – adott neki egy ötöst.
- Kiidegelt! Ilyet terjeszteni… - rázta a fejét – De azt mondják akinek halálhírét adják sokáig fog élni… - gondolkozott el.

- Reméljük be jön – mosolygott.
Ha vámpír lesz… akkor az lenne… örök élet.
De nem akarom átváltoztatni, hisz a lelke… Neki olyan gyönyörû lelke van, hogy nincs szívem ezt elvenni tõle.
De mi lesz ha majd meghal? Akkor örökre elveszítem… De nem lehet olyan önzõ, hogy átváltoztassam és egy magam fajta szörnyeteg mellé tudjam.
Nem… ez biztos nem lesz a közeljövõben….

24.fejezet

Köszi a komikat, igyekszek rájuk válaszolni, örülök, hogy tetszett a koncertes rész :) Öt komi és holnap friss ;D

Is made to need this for me? -24.fejezet

( Carlisle szemszöge )

Siettem ahogy csak tudtam a kórházba.
Már a folyosón kapkodtam lábaimat.
- Dr. Cullen! – szólított meg az egyik nõvér - Menjen a mûtõbe a sérült már ott van!
- Köszönöm – mondtam és már futottam is a mûtõbe. Biztos nagy lehet a baj, hogyha már ott van a sérült.
Bementem a mûtõbe, felvettem a köpenyemet, meg a maszkot.

- Mi történt? – kérdeztem.
- Autóbaleset – mondta dr. Wilson – Nem tudom, hogy ivott – e… Vagy volt – e valami más – szívtam egy mély levegõt, hogy tudjam körülbelül mire számítsak a vér miatt. A lélegzetem viszont megakadt mivel ezt az illatot – nem a vér miatt – ismertem.
- Ki az illetõ, van valami személy igazoltatás? –kérdeztem, próbáltam nyugodt maradni.
- A lány tizenhét éves és a neve Isabella Hartford, most volt a koncertje ami eléggé félre sikerült… - mondta a nõvér.
Bólintottam.
- Akkor kezdjünk bele – mondtam és közelebb léptem az asztalhoz. Tényleg Bella volt, de… egyszerûen borzasztó állapotban volt. Barna hajára most rávolt száradva a vér és a fején is voltak kisebb nagyobb sebek, horzsolások és karcolások.

- A jobb karja eltört – mondtam. Megnéztem a pontos helyét a törött helynek, majd egy hirtelen, mégis óvatos mozdulattal, visszarántottam a helyére.
- Gipszet! – mondtam. A nõvér odahozta én meg gyorsan begipszeltem.

- Most pedig egy kisebb mûtétet kell elvégeznem – mondtam vettem egy mély levegõt mert még óvatosabban bántam Bella – val. Tudtam, hogy nagyon sokat jelent Edward – nak ezért is próbáltam minél többet megtenni érte.

***

- Azt hiszem kész vagyunk – mondtam majd levettem a gumi kesztyût a kezemrõl.
Bella arcát néztem, amit már igaz kitisztítottam, de mégis ott voltak azok a ronda sebek. De szépségét ezt sem tudta, elcsúfítani.
- Vigyük a 103 – as szobába – mondtam. Bólintottak és így is tettek.

Kint a folyosón ott volt fiam, Edward. Amint meglátott rögtön felállt.
- Hogy van? – kérdezte rögtön.
- A körülményekhez képest elég jól… - mondtam – De… súlyosan megsérült, pár perccel késõbb érünk oda… Akkor vége – nem akartam más szót használni. Azt hiszem Edward is tudta, mit lett volna ennek a szónak a másik fele.

( Edward szemszöge )

Nem hiszem el! Túl reagáltam ezt az egészet, komolyan mondom, hogy ha valami komolyabb baja lett… Azt soha nem bocsátom meg magamnak.
A gondolatok tulajdonosa felé fordultam. Josh volt ott.
- Elnézést… - kezdte – Nem tudják, hogy Isabella Hartford hol vagy? – kérdezte.
- Most jött ki a mûtõbõl és most a 103 – as szobában van – mondta apám.
- Az állapota…
- Stabil, de súlyosan sérült. Azt hiszem a paparazzik miatt és ideges is lehetett, nem tudom pontosan ezen majd még nyomozni fognak.
-Köszönöm – hálálkodott.

- Belehetne majd menni hozzá…?
- Most sajnálom, de nem. Az állapota igaz stabil, de egy kisebb fertõzés és árthat az állapotának – magyarázta. Akkor inkább, kint várok, de nem akarom, hogy ennél is nagyobb baja legyen.
- Rendben – bólintott.
Leültem az egyik várakozó székre, mivel nem tudtam most mit csinálni. Igaz elõbb láthattam pár másodpercre de… Soha sem tudnám megunni gyönyörû arca nézését…

- Mi a neved? – kérdezte. Ránéztem majd válaszoltam:
- Edward Cullen… - kitágultak a szemei.
- Bella sokat mesélt rólad… - mosolygott – Több dalt írt rólad… Sõt a könyvét is… - mondta majd elnézett valamerre – Meg találkoztunk is… amikor az a szerencsétlen John Straker lebuktatta õt az iskola parkolójában.
- Az felejthetetlen volt… - suttogtam.
- Ne haragudj rá…
- Nem haragszok – vágtam rá.
- Akkor jó… Nem bírta a sztár életet… túl sok mindenen ment keresztül. Azért vonult vissza…

- Összevesztem vele ez miatt… Mert ugye eléggé ideges voltam amiért úgymond kirúgott engem… Nem tudom miért veszekedtem vele pedig nem akartam… De valami vezényelt… Aztán elment… Hívtam, hogy sajnálom nem úgy gondoltam, de aztán kikapcsolta a mobilját, aztán ülhetett a kocsiba… Akkor nem tudott bevenni egy kanyart és neki csapódott a fának… Most meg itt vagyunk.
- Nem te vagy a hibás… Részben én is…
- Miért? – kérdezte.
- Azért lennél te a hibás, mert beleszerettél? – kérdezte felhúzott szemöldökkel – Õ csak megakart valamitõl óvni téged, amirõl még soha sem beszélt. Ezt csak te tudhatod.
- Igen ezt csak… én tudom…
- Az a lényeg, hogy szeret téged… És nem akart téged elhagyni… Nekem azt mondta, megakart védeni a hírnévtõl, de azt hiszem ott volt még más is… - a titkunk… - folytattam magamban.

- Nem akarom többet elhagyni Õt… - mondtam – Abban teljesen biztos vagyok, hogy ha még tényleg szeret engem akkor velem marad… és én akkor nem engedem el õt.
- Biztos vagyok abban, hogy szeret téged – bólintottam és a gondolataimba merültem.

Szeret… Ez annyira felfoghatatlanul felmelegíti a szívemet. Én is szeretem Õt… És tényleg nem akarom Õt soha sem elhagyni, maximum ha már Õ nem fog engem szeretni. Akkor nem fogom magamhoz láncolni, hiszen nem lehet örökre velem… Nem várhatom el tõle.

A gondolkozásomat Josh telefonja zavarta meg.
- Halló? – vette fel.
- Josh McCharty? – tudom nem szép dolog, de kihallgattam a beszélgetést.
- Igen… - mondta bizonytalanul.
- Az ABC Family – tõl vagyunk, most élõ adásban van, adna nekünk néhány információt Isabella Hartford – ról? – itt elgondolkozott.
- Bella állapota most stabil… Itt vagyok a szobája elõtt, de nem lehet bemenni hozzá. A mûtõbõl is pár perce hozták ki, az orvos nagyszerû, remélem Isabella felépül – mondott ki néhány információt. Nem szívesen tette, de azért elmondta.
- És megosztaná velünk azt is, hogy miért lett félbeszakítva a koncert? – Josh itt is elgondolkozott.
- Isabella – nak… van magánélete… - rám nézett – Azt hiszem az Õ engedélye nélkül nem fogok kiadni személyes információkat…
- Nem tenne kivételt? – mindig is utáltam az ilyen nyomulós interjúkat.
- Sajnálom de nem! Azt hiszem Ön sem adja ki a magánéletét, és azt hiszem Isbaella sem tenné ezt. Most viszont viszlát! – azzal letette.

- Azt hiszi, hogy egy nagy tévé mûsorban van… és akkor minden információt kifogok adni nekik, de nem, nem fogok kiadni semmilyen bizalmas információt!
- ABC Family? – kérdeztem mintha nem tudnám.
- Pontosan… - morogta – Nem szeretem megjátszani magam… Legszívesebben beszóltam volna neki, de nem tehetem meg….
- Abból lenne egy címlap, igaz?
- Részben… Másszor pedig jó kis… pénzt kéne fizetni… - nevetett.
- Miért? – kérdeztem.
- Azért, mert nem megengedett egy mûsorban ha tiszteletlenek… vagy esetleg káromkodnak…
- Nagyok az elvárások… - motyogtam.
- De még mennyire – mondta és hátra dõltötte a fejét.

Érezni kezdtem Carlisle illatát, nem tudom miért jött vissza, lehet azért, hogy adjon neki gyógyszert… vagy még rengeteg dolog van amiért visszajöhetne.
- Mi az? – kérdeztem.
- Be kell neki adnom egy kis fájdalom csillapítót… és még más gyógyszert… - bólintottam õ meg ment a dolgára.

- Edward… - kezdte Josh – Nem mintha zavarna… De te tegezed az orvost? – ráncolta össze a homlokát.
- Õ az apám – mosolyogtam – Örökbe fogadtak engem… - mondtam a betanult szöveget.
- Oh… értem…, rajtad kívül hány testvéred van?
- Négy…. Két fiú és két lány, nagyon jó velük a kapcsolatom, de nem vagyunk vérszerinti testvérek, kivéve Rosalie és Jasper, õk ikrek – az a jó a vámpírlétben… hogy nagyon jól tudunk hazudni, szemrebbenés nélkül.
- Nem semmi nevelõ szüleid vannak, hogy ennyi gyereket örökbe fogadtak – mosolygott rám.
- Nagy szerencsém van… az biztos… - mondtam.

Carlisle kijött Bella szobájából és bátorítóan rám mosolygott.
Sajnálom Edward… Maximum holnap mehetsz be Bella – hoz – bólintottam, de csak úgy, hogy apám lássa. Az kéne, hogy Josh is lássa akkor biztos, hogy teljesen idiótának nézne. Meg kérdezõsködjön, mert azt nem igazán tudnám kimagyarázni.

Most már kezdtem ideges lenni… Hiszen nem tudtam semmit sem tenni… Itt voltam, de mégis olyan volt, mintha itt sem lennék, mert nem tudtam csinálni semmit. Csak ültem és néztem ki a fejembõl… Szánalmas vagyok…

- Edward! – hallottam meg Alice csilingelõ hangját, felnéztem.
- Õk a testvéreim – magyaráztam Josh – nak mert értetlenül nézett rám.
- Az más… - vigyorgott.
- Bella? – kérdezte húgom majd leült mellém.
Az ajtó felé böktem.
- Nem lehet bemenni, igaz? – már majdnem mondtam, mintha nem tudnád, de hisz õ nem látja Bella gondolatait.
- De állítólag fel fog épülni… - mondtam.

- Igen… - szólalt meg Josh – Csak nem mindegy, hogyan… Örökre megfog benne ez maradni – mondta én erre összeráncoltam a szemöldökömet.
- Miért? – kérdezte Jasper.
- Nem ez az elsõ balesetje… - magyarázta – Alig volt tizennégy mikor volt egy másik balesete a… szüleivel… Csoda, hogy életben maradt… Félévig komában volt, az orvosok nem sok jót jósoltak neki, de félév után egyszer csak javulni kezdett az állapota, majd egyszer felébredt - nehezen tudta ezt az egészet elmesélni – Szülei már a helyszínen meghaltak… Nehezen tudta feldolgozni… Sõt.. azt hiszem a mai napig tizenhét éves, majdnem tizennyolc éves fejjel nem volt képes feldolgozni, és azt hiszem soha sem fogja… Soha nem is beszélt róla senkinek, mert nem tudom miért magát okolja…
Rákérdezni meg nem szoktam, mert elkapja a sírógörcs és napokig megint rosszul érzi magát… Tévé show – kban is mindig külön elõre szólok, hogy ne hozzák fel neki… mert kiakadna…
- Én… mikor egyszer kérdeztem… nem akadt ki.. de valami tényleg volt benne – mondtam.
- Azt hiszi jól álcázza magát – mosolygott – De elõjönnek belõle a fájdalmak… - magyarázta.

- A sztár életet se szereti már annyira, mint az elején… Nincs magán élete… nem azt csinálja amit akar… A kiadó mindent meg mond neki és ezt nem bírta a koncert végén… Valamin kiakadt aztán pedig ugye lejött a színpadról a kiadó ordítozott meg minden és elküldte õket szépen…
Ezért akart benneteket is megvédeni… a sztár élettõl, mert nem akarta nektek ezt a sorsot… Az exei, mind címlapon vannak… botrány… hány nõvel vannak egy éjszaka… Persze ezt belõletek nem nézi ki… De magánéletetek meg nem lenne… Nekem sincs, akkor mi van Isabella – val? Nem mindig jó ám a celeb élet… - mondta inkább magának – De a szülei szerették ahogy énekel… Aztán tehetség kutatók… Felkérések… Tévé mûsorok… Hírnév… és most itt kötött ki, hogy világhírû – rázta a fejét.

- Akkor… Nem volt olyan fényes élete… ahogy az látszik rajta? – kérdezte Rosalie most teljes komolysággal.
- Egy maszk mögé bújt… - mondta - Félt… hogy ha látják, milyen állapotban van… tele lesznek az újságok vele… és nem akart botrányt menekült saját maga elõl. Azt hiszem ezért választotta ,, Bella Swan ’’ – t… a barnaságot… Forks – ot… és benneteket.

Pár percig a csöndességbe burkolózott, nem szólaltunk meg.
Soha nem gondoltam volna… hogy Bella ilyen dolgokon ment keresztül. Hiszen azt hinné mindenki aki egy sztárról beszél, hogy milyen csodálatos… fényûzõ élete van… De nem… Amíg meg nem ismerjük azt a személyt, addig rá se tudunk jönni, milyen lehet a magánélete…

Lépteket hallottam, felnéztem és Carlisle jött felénk.
- Tudjuk mit történt – ilyen gyorsan kinyomozták volna?
- Paparazzik… - jelentette be – Üldözõbe vehették, a koncert miatt, Õ biztosan nagyon beletaposhatott a gázba… Nem tudott bevenni egy kanyart… este is volt ezért történhetett a baleset… Az autó totálkáros… azt már el is vitték a roncstelepre – mondta el a lényget.
- Utálja a paparazzikat… - mondta Josh – Többször csinált olyat, hogy felidegesítették a fotósok és elkezdett nagy gázzal hajtani… Eddig még nem volt balesete, mert mondtam neki, hogy fogja vissza magát… Mert nem lesz jobb… lerázni meg nem tudja õket….
- Szerintem stressz alatt lehetett a koncerten történtek miatt is… Nem hinném, hogy ekkor a testi épségével volt elfoglalva… - mondta Jasper.
- Önfejû… makacs… és nem mindig azt csinálja amit kéne – nevetett fel Josh.
Elmosolyodtam, mert tényleg így lehetne jellemezni Bella – t. Josh mennyi mindent tud róla...

Megcsörrent Josh telefonja elvonult mutatta, hogy mindjárt jön.
- Szia – vette fel. Aztán meg már nem hallgatóztam. Persze máskor megettem volna, de most ez nem a legmegfelelõbb pillanat volt a hallgatózáshoz… Most már lehet érettebben látom a dolgokat.
Mikor valamelyik ismerõsöd… szeretted a halál közeli állapotba kerül teljesen megváltozik mindenben a véleményed és mindent komolyabban veszel, hisz egy embernek egy szempillantás alatt leperegnek az utolsó homok szemek.
Egy vámpírnak itt az öröklét míg van a világ.
Most jöttem rá, igaz eddig is tisztában voltam vele, hogy egy ember egy kisseb esésben is meghalhat és most én is így állok. Hiszen Bella egy koncertre jött… Mégis itt fekszik a kórházban, reménykedve, hogy felépül… És nem lesz baja…
De mit tud az élet garantálni? Semmit…