Szeretnéd? :D

Tudom... nem is kellene már ide tolnom a képemet. :P :D De hírekkel jövök: van egy oldal, ahol ha szavazol akkor talán a mi országunk is nyerhet - jelenleg a második helyen állunk, ez bármikor változhat - és akkor ide jön Robert, Kristen, Taylor és Dakota. Szeretnétek? :D Akkor szavazzatok itt: http://tweeter.faxo.com/Twilight_Eclipse_World 20 percenként egy szavazat. Sokat jelenthet :D

Szünet :/

Sajnálom, de most ehhez a törihez egyszerűen nincs ihletem! Megnyitom a World - et, hogy írjak... De nem jut semmi se eszembe, de máskor ez nem így volt.
Alkotói válságban vagyok. Most egy kicsit nézzétek el nekem, hogy nem lesz friss. De ígérem, mikor megszáll az ihlet újra felteszem ide a fejezeteket.
Addig olvasni tudjátok a másik törtimet - a StarPerfomance - t.
Bocsi még egyszer én se így terveztem.
Pussz: Netty

xD

Hát... utálom magam az miatt amikor eszembe jut egy új történet és nem tudok megálljt parancsolni magamnak, hogy nem, nem kéne megírnom mert még például ezt a törit se fejeztem be. De nem bírtam és lekelett írnom egy történetet:
http://star-perfomance.blogspot.com/
Remélem tetszik és elolvassátok és még néhány komit is írtok hozzá :)
Pussz: Netty ^^

30.fejezet

Na itt a következő fejezet :)Jó olvasást remélem tetszeni fog.

Is made to need this for me? – 30.fejezet

( Edward szemszöge )

Pont, mint elõbbi elképzelésemben. Alice kivágódott az ajtón és vigyorgott utána pedig mindenki – kivéve Carlisle – t - Josh és egy másik nõ akit még nem láttam, gondolom õ lehet a barátnõje.
Leálltam a ház elé és kiszálltam a kocsiból, Bella felnézett rám könnyes szemeivel és egy pillanatra magamhoz húztam majd kiszálltam a kocsiból és megkerültem.

- Oh Edward, annyira udvarias vagy! – vigyorgott Emmet nem foglalkoztam vele, nem volt humorom leállni vele vitatkozni.
Kinyitottam Bella – nak az ajtót próbált már kiszállni de inkább karjaimba vontam egyszerûbbnek találtam ezt.

Szemem Alice – re tévedt, már nyitotta volna a száját, de én küldtem felé egy meg – ne- kérdezd pillantást. Majd mikor elaludt akkor elmondom neki, nem akarom, hogy Bella is hallja így is annyira összetört. Nem hinném, hogy most visszaakarná hallani az eddigi történteket.
Segítsek neki elaludni? – kérdezte gondolatban Jasper, én meg bólintottam egyet. Éreztem, hogy Bella teste már nem olyan merev, szóval Jazz sikeresen kicsit elkábította legalább megpróbál pihenni, mert nem hinném, hogy sikerült volna neki magától.
- Melyiket csináltad meg az õ szobájának? – kérdeztem.
- A melletted lévõ vendégszobát… - motyogta és nem vette le szemét Bella – ról.

Gyorsan felmentem az emeletre és letettem Bella – t az ágyra, majd gondosan betakartam. Körbenéztem a szobában és szemem megakadt egy zongorán és egy gitáron… Nem tudom ehhez, Bella mit fog szólni.
Vettem még egy pillantást Bella – ra egy csókot nyomtam homlokára és lementem a nappaliba mert gondoltam, hogy családtagjaim mindent tudni akarnak.
- Edward, mi történt? Ugye nem az amire gondolok… - jött oda mellém Josh.
Csak a hangját ne… kérlek istenem! – könyörgött gondolatban.
- De… az amire gondolsz… - néztem rá.

- Nem hiszem el! – motyogta maga elé – Ezt…. Ezt nem fogja kibírni! Edward!- fordult felém – Tönkre fog menni! Téged szeret a legjobban, de második szereleme a zene és az éneklés! – elgondolkoztam azon amit Josh mondott. Nem, igaza van! Tényleg nem fogja kibírni hisz tényleg szeret énekelni. Mikor visszanéztük a videókat akkor is látszott rajta, hogy imádja ezt az egészet…

- És egy mûtét? – kérdezte Josh és lementünk a nappaliba – Annyi lehetõség van!
- Josh! – emeltem fel a hangomat – Az orvos nem adott rá semmi esélyt! Akkor mit várunk? – a végén már kiabáltam.
Mindenki csak nézett rám.
- Sajnálom… csak… annyira ideges vagyok! Ez még nekem is sok… - mondtam és vettem egy mély levegõt.
- Az orvosok sem adtak… semmi… esélyt? Már az elsõ alkalommal? Nem hiszem el, hogy nem tudnak valamit kitalálni! – túrt idegesen a hajába Josh.
Barátnõje megölelte, így Josh kicsit lenyugodott.

- Egy hónap múlva kell majd elmennie megint… És azt mondta az orvos, hogy ne adja fel a reményt…
- Ilyet mond neki egy képzett orvos? – emelte fel megint a hangját.
A telefonja rezegni kezdett a zsebébe és felvette.
- Halló? – próbált normális hangnembe beleszólni.
- Hé, Josh, régen beszéltünk… hallottam a híreket Isabella – ról… nagyon sajnálom, hogy karrierjének vége… De mindig vannak új sztárok, mint én – hallani lehetett, hogy önelégülten mosolyog.
- Na ide figyelj John Straker! Fogd be mert komolyan mondom elegem van belõled! Magadat sztárnak mondod? Playback nélkül énekelni se tutsz! – vágta hozzá amire Emmet nevetni kezdett.
- Van ott valaki? – kérdezte.
- Igen és hallanak téged… Hoppá az imidzsed! – most Josh vigyorgott.
- Khm… Azt hiszem… rosszul hallak! Jó bulást Isabella – nak – aztán már csak a telefon búgása.

- Na ki a gyáva…? - morogta Josh és letette a telefonját, de amint letette már újra csörgött is.
- Halló? – behunyta a szemét és kezeit ökölbe szorította.
- Jónapot, a BBC – tõl vagyunk és egy interjút szeretnénk készíteni önnel amiben elárulja Isabella állapotát és, hogy milyen érzés neki, így tehetség nélkül élnie és…
- Viszlát! – letette.

Elõvette a távirányítót és bekapcsolta az egyik csatornát.
- Isabella Hartford… - elkapcsolt – Isabella Hartford… - ismét másik csatornára váltott – Isabella Hartford! – a fejét rázta és levetette magát a kanapéra.
- Josh nem kérsz egy nyugtatót? – kérdezte anyáskodóan Esme.
- Kérlek... – mondta és Esme már ment is a konyhába egy kis nyugtatóért és vissza is tért egy pohár víz kiséretébe.
- Köszönöm… - mondta és el is nyelte a gyógyszert.
- Ez nem lesz egyszerû menet… - motyogta maga elé majd letette az asztalra a poharat.
- Hogy érted? – ráncolta össze a homlokét Jasper.

- Azt hiszem tegyetek minden… törékeny dolgot… - mondta Josh és az egyik vázát fixírózta. Mindenki összeráncolta a szemöldökét.
- Lesz… düh rohama… Mikor a szülei meghaltak rengeteg dolgot eltört… és hát rosszabb dolgokat is csinált… Öngyilkosság tervezése… ez volt mikor innen visszajött New York – ba, nem mindig mondta, de tudom, hogy többször megfordult a fejében az öngyilkosság… - ezek amit mondott annyira megijesztett…még engem is mert ha már belegondolunk is borzasztót lenne, de szerencsére ez nem történt meg… És mindig figyelni fogom, mert nem akarom, hogy örültséget csináljon amit késõbb biztos, hogy meg fog bánni és azt már nem lehet visszacsinálni sehogy sem…

***

Aztán már mindenki csak a nappaliban ült és nézett ki a fejébõl, de Jasper se sokáig bírta már Bella altatását és mások érzéseit elviselni ezért Bella már ébredezni kezdett én meg itt ültem mellette és kezét szorongattam.
Már mocorogni kezdett, rebegni kezdet szempillái majd kinyitotta a szemét.
- Szia – küldtem felé egy mosolyt.
- Ugye nem történt meg ez az egész… és csak álom volt… - szemeimet lesütöttem és ajkaimba haraptam, pár másodperc múlva visszanéztem, rá de szemei már könnybe lábadtak és úgy nézett vissza rám.
- Gyere ide – suttogtam és az ölembe húztam.

- Ez… túl sok nekem egyszerre… - sírta – Amikor… hazudtam nektek… Felbukkant John Straker és mindent elrontott… A hiányod… a koncert után történtek és akkor még nem elég mert az énekhangomat is elveszik! – szorosabban húztam magamhoz.
Annyira rossz volt így látni… De ismét ugyanabba a hibába estem mint régen… vagyis ezt nem nevezném hibának, de ugyanott vagyunk, mint múltkor csak nézem Õt tehetetlenül és nem tudok mit csinálni, az érdekében, hogy boldog legyen… tehetetlen vagyok, mintha két kezem meglenne kötözve és nem tudnám kiszabadítani.

- Nem akarsz pihenni? – kérdeztem.
- Inkább nyugtatót kérnék… - motyogta.
- Nem akarom, hogy rá szokj a gyógyszerekre – óvatosan álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Igazad van… Még az kéne, hogy elkezdjek gyógyszereket is szedni, mert akkor már még jobban komolyan mondom a pokol szélén lennék! – én csak néztem rá nem tudom, hogy tudta is, hogy mit beszél, mert amit összehordott az teljes butaság volt, bárhonnan is nézzük.

- Jasper segített, hogy tudjak pihenni? – kérdezte.
- Igen – válaszoltam kérdésére.
Elmosolyodott, biztosan hálás volt Jasper – nek és azt hiszem, hogy még szükségünk lesz bátyám képességére egy ideig, aztán remélem, hogy már nem kell.
- Itt van Josh? – kérdezte.
- Igen – mondtam – Szeretnél beszélni vele? – kérdeztem.
- Nem… - motyogta – Majd… - itt elakadt – Ha akar úgy is fel fog jönni ide…

- Nem érdemellek meg téged… - motyogta.
- Ne beszélj butaságokat – mondtam komolyan, szemébe nézve – Nem kell mindig feladni a reményt Bella! Hogy az emberek felnézzenek rád, arra is sokáig küzdöttél és nem adtad fel a reményt, most sem szabad ezt tenned – gyors csókot nyomtam ajkaira és ettõl megenyhült.
- De… nehéz… Nem csak az, hogy a hangomnak… annyi… Hanem ami történt velem minden… Túl sok mindenen mentem keresztül…
- Tudom, hogy nehéz… - mondtam, nem tudtam, hogy mit érezhet. Mert velem nem történt még ilyen. Biztos vagyok abban, hogy fájhat neki ez az egész, minden ami az elmúlt másfél évben történt vele, de remélem, hogy majd sikerül feldolgoznia a történteket.

- Nem vagy éhes? – kérdeztem, így terelve a témát.
Elgondolkozott egy kicsit, majd válaszolt:
- De… az vagyok… - mondta.
- Akkor csinálok neked szendvicset, Esme elment az árvaházba így… hátha össze tudok dobni egy szendvicset – vigyorogtam.
- Többre is képes vagy, ne becsüld le magadat – mosolygott rám én meg átöleltem a vállánál fogva.
Most egy kicsit eltereltem a figyelmét a történtekrõl, szuper vagyok, eddig.

A nappaliban csak Josh volt aki nézett ki a fejébõl, barátnõje hova lett? – tettem fel magamba a kérdést, ami érdekelt engem.
- Szia! – köszönt neki Bella és megeresztett egy mosolyt, de látszott rajta, hogy ezt csak megerõltette és nem szívbõl jött.
- Jól aludtál? – kérdezte és felállt, szerencsére nem tette fel neki azt a kérdést, persze gondoltam, hogy Josh nem olyan, hogy rákérdezne az ilyen dolgokra.
- Éhes vagy Josh? – kérdeztem.
- Nem, kösz most ettem – mondta és a kijárat felé ment – Most mennem kell… elkell intéznem néhány dolgot.
- Josh! – szólt utána Bella – Ha akartok beköltözhettek a forksi házamba – mondta.
- Megbeszéljük – mosolygott azzal kilépet az ajtón.

- Öhm… milyen szendvicset szeretnél? – kérdeztem.
- Teljesen mindegy – válaszolt és rám nézett azokkal a gyönyörû szemeivel, amikben most ott volt a szomorúság és a fájdalom.
- Oké – küldtem felé egy féloldalas mosolyt. Tudtam, hogy ezzel a mosollyal mindig elkápráztatom és úgy gondoltam, hogy hátha most is bejön ez. Hát valamennyire sikerült, de tudtam, hogy elméjének egyik fele még mindig mással van elfoglalva.

A hûtõ elé léptem és kivettem a fontosabb dolgokat ami kell egy szendvicshez. Jelen esetben ez most a vaj, szalámi és a sajt. Aztán a kenyér tartóból, kivettem a kenyeret aztán odaléptem az asztalhoz és neki álltam az étel elkészítéshez.
Nem értem, hogy az emberek ezt hogyan képesek megenni… Hisz… annyira undorító meg minden én már komolyan a szagától rosszul vagyok. Egyszerûen borzasztó… uh… Mindegy tudom, hogy Bella – nak viszont kell ilyet ennie, szóval én meg nem fogok itt hisztizni, mint valami óvodás.
- Remélem ehetõ – mosolyogtam és elé raktam a tányért a szendviccsel együtt.
- Ebben biztos vagyok – mondta és beleharapott a szendvicsébe.
Érdeklõdve figyeltem, hogy – hogyan ízlelgeti az ételt aztán nagy kõ esett le a szívemrõl, mikor elmosolyodott, szóval annyira rossz dolgot ez nem jelenthet.
- Ez isteni – mondta és mohón ismét beleharapott a szendvicsbe. Hát örültem, hogy ehetõ lett az uzsonnája. De az teljesen biztos, hogy nem körözöm le Esme fõzési tudását, mert azért õ sokkal tapasztaltabb a fõzésben, mint én vagy bárki más a családban. Na meg persze Bella, õ is tud fõzni, de nem hinném, hogy ebben az állapotban alkalmas lenne ez. Én meg nem erõltetem, mert még ennyit én is megtudok csinálni és most tudom, hogy szüksége van rám én meg nem hagyhatom, hogy magába roskadjon és még szomorúbb legyen, mert azt, már tényleg nem bírnám ki.
Így is van elég baja az egész családnak, nem akarok még nagyobb szomorúságot ezt még egy vámpírnak is nehéz elviselni. És akkor még Jasper – rõl nem is beszéltünk, neki még pluszban minden fájdalmat el is kell viselnie és nem tudja kontrolálni a képességét.

- Nem vagy fáradt? – kérdeztem Bella felé fordulva, aki már befejezte az evést.
- De… kicsit – mondta kábulva.
Felálltam karjaim közé kaptam és gyorsan felszáguldottam vele az emeletre. Már tényleg nagyon fáradt lehetett, mert mikor letettem õt az ágyra akkor egybõl mély álombamerült és már csak, édes szuszogását lehet hallani a szobában.
Odahúztam egy széket és leültem mellé. Most nem adhatom fel én sem, akármennyire nehéz nekem is muszáj erõsnek látszanom, mert az még rosszabb lenne, hogy ha õ is látja, hogy már én sem bízok a felépülésében, pedig bíznom kell…

29.fejezet

És hát ennyi volt megírva előre... szóval, most szerintem áttérek a heti két frissre... és próbálom a másik blogomat is frisselni :) Sajnálom, köszönöm a komikat megint és amit minden nap írtatok :) Ha megírtam a kövit, akkor úgy is felteszem, szóval kitartást xD

Is made to need this for me? – 29.fejezet

( Bella szemszöge )

Felöltözve álltam, vadonatúj ruhámban amit Alice vett nekem… Próbáltam ellenkezni, de neki nem lehet nemet mondani kész fizikai képtelenség.
Boldog voltam, mert itt volt mellettem Edward és most hozzájuk költözök, három nappal a felébredésem után.
Alice – el egyeztettem, hogy nem akarok új ruhákat mivel otthon rengeteg van és ebbe bele is ment szóval holnap fogunk elmenni érte.

- Készen állsz? – kérdezte Edward, belenéztem aranybarna szemeibe és bólintottam. Kiléptem a már nagyon rég óta lakott kórházi szobából.
- Álca fel… - motyogtam, Edward kezem után kutatott és én ezt elfogadtam.
Kattogtak a fényképezõk, pont, mint régen. Hátra néztem Emmet – re aki csak integetett mindenkinek ezen muszáj volt nevetnem. Rosalie néha megbökte, hogy ezt nem kéne de õt nem igazán érdekelte és csinálta tovább a kis mûsorát.
- Mis. Hartford egy interjút adna? – kérdezték többen is.
- Nem nyilatkozik! – vágott közbe Josh.

A folyosón sétálva még nyugodtak voltak a helyzetek, de kint már a rajongókat is lehetett hallani.
- Huh kis csaj! – lépett mellém Emmet – Ennyi rajongót még én se tudok kezelni!
- Miért hány van? – húzta fel a szemöldökét Edward.
- Vicces vagy öcsi – vigyorgott még mindig.
- Én vagyok az elsõ számú rajongód Em – kacsintottam rá.
- Egy világsztár az elsõ számú rajongóm! – nevetett.

- Téves örömöket adtál neki – suttogta a fülembe Edward.
- Hadd legyen neki egy kis öröme… - nevettem.
Féloldalas mosolyával nézett rám amivel engem elbûvölt – megint.

Udvariasan kinyitotta elõttem az ajtót és az udvarra mentünk. Ott már tényleg kész káosz volt és elkellett mosolyodnom, mert a zajongók nem tehettek semmirõl, õk nem a butaságokat terjesztõ tévések voltak.
- Imádnak engem… - vigyorgott Emmet.
- Nem akarlak elkeseríteni, de Bella miatt ordibálnak – mondta Jasper.
- Mindig elrontod az örömömet! – mondta ,, szomorúan ’’ mackós bátyám.

- Edward… Még meggondolhatod magadat, nem muszáj velem maradnod, mert ha velem leszel minden nap át kell élned ezt és még lehet… a titkotokra is rájönnek… - mondtam mélyen a szemébe nézve.
- Bella engem nem érdekel! Én szeretlek téged! – még mindig mélyen nézett a szememben. Átöleltem a derekát.
- Sajnálom… - motyogtam.
- Ezért bocsánatot kérni – mosolygott rám.

Azt hiszem a Volvo – val megyünk haza vagyis én így gondoltam. És jól gondoltam.
Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót én meg beültem. A hátsó ülésre, hiperaktív barátnõm, Alice és Jasper ült be.
Edward végig fogta a kezemet egy pillanatra sem engedte el, amit én nem bántam, mert annyi mindent kell bepótolnunk, mégis egy év esett ki… Õk pedig végig ott voltak mellettem… ez annyira borzasztó, hisz nem is érdemelném meg, mert hazudtam nekik… De õk mégis visszafogadtak engem.

Végig hajtott az ismerõs úton, de mikor befordult az erdõbe akkor valami új dolog történt.
- Elektromos kapu? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ahogy Emmet fogalmazott: a rajongói miatt… Egy egész nagy területet lekerítettünk így paparazzi mentes és még vadászni is tudunk – mondta Jasper.
- És csak miattam? – kérdeztem meghatottan.
- Igen – mosolygott Edward.
- Oh… - motyogtam meghatottan és belekaroltam a karjába.
Annyira jól esett, hogy foglalkoznak velem és tényleg még ezt is megtették értem, hisz hányan tették volna meg ezt? – tettem fel magamban ezt a kérdést – Nem sokan. Nem tudnék mondani öt ilyen embert – családomon kívül és Josh – on kívül.

- Oké, Bella elhiszem, hogy hálás vagy nekünk, csak kicsit nyugodj le! – szólalt meg hátulról Jasper.
- Bocsi – vigyorogtam.
- Carlisle hív három másodperc múlva! – elõször értetlenül néztem rá, de aztán leesett, hogy mi a helyzet.
Még fel sem fogtam, hogy mi történt Edward már nyúlt a telefonjáért.
- Halló? – vette fel – Most?... Oké, Szia! – azzal le is tette, gyors beszélgetés volt.
- Kiteszlek itt benneteket és Bella – val visszamegyünk a kórházba – mondta.
- Miért? – kérdeztem kétségbeesetten. Nem akartam oda visszamenni ott voltam egy évig és köszönöm elég volt.
- Most jött meg az – az orvos aki még elvégezne egy kivizsgálást és Carlisle azt mondta, hogy ha nem gond most menjünk vissza – nézett rám közben megállt és Alice – ék kiszálltak.
- Mire visszajössz be lesz rendezve a szobád! – vigyorgott, nem úgy volt, hogy én döntöm el? Bár mindegy annyira nem érdekel.
- Úgy se lesz kész egy óra alatt… - motyogtam.
- Te ne becsüld le Alice – t – vigyorgott.
- Õt soha – mosolyogtam.

Megfordult majd visszament ugyanazon az úton.
- Mit fognak velem csinálni? – kérdeztem.
- Egy nõ lesz ott… Aki pszichológus. Szellemi képességeidet fogja megvizsgálni… - itt nem folytatta tovább, valamit eltitkolt elõlem.
- Az bõvebben mit jelent?
- Hogy nem szenvedett – e az agyad bármilyen károsodást… Amibe beletartozik a látásod… a hangod és Carlisle azt mondta, hogy az énekhangod is…- a végét nem akarta elmondani nekem.
- Az énekhangom? – kérdeztem kétségbeesve.
- Ennek az esélye 1:1.000.000 – hoz…
- 1:1.000.000 - hoz? Edward! 1:1.000.000 – hoz volt annak az esélye, hogy híres énekes és színésznõ legyek! – emeltem fel a hangomat.
- Sajnálom… - mondta bûntudattal teli hangon.
- Edward… - kezdtem – Sajnálom, nem akartam veled kiabálni… - suttogtam és közelebb kúsztam hozzá és belétudtam karolni – Ha ez így történne nem te lennél a hibás –átölelt a karjával.

- Elkellet volna mondanom neked… - motyogta a hajamban, de fél szeme az úton volt, gondolom nem akart egy másik balesetet. Bár nem hinném, hogy õ neki menne valaminek az képtelenség lenne, mert a reflexei nagyon jók.
Már láttam a kórházat, párperce hagytuk el de én ideges voltam.
- Nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe, a hangjától megnyugodtam. Olyan megnyugtató volt számomra, mint valami altató.

Megállt a parkolóban a fotósok ott voltak és már le is támadtak engem.
- Mis. Hartford valami baj történt? – kérdezte az egyik.
- Az orvos most érkezet meg aki elvégez rajtam egy másik vizsgálatot – válaszoltam aztán kézen ragadtam Edward – ot és mentünk be az épületbe, de oda is követtek minket.

- Elnézést – ment oda az információs pulthoz Edward- Kérem ne engedje be õket – mutatott az ajtó felé.
- Rendben – mondta a nõ és már intézkedett is.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
- Szívesen – küldött felém egy féloldalas mosolyt.
Valami nem volt rendben mert… Annyira feszengett… mintha Õ is félne. Lehet, hogy csak azért mondta, hogy nem lesz semmi baj, hogy engem nyugtasson?
De lehet csak féltésbõl véd engem és már ösztönbõl is izgul.
- Maga Isabella Hartford? – jött ki az egyik ajtó mögül egy középkorú nõ.
- Igen – válaszoltam és már izgulni kezdtem mert a hasamban több ezer lepke kezdett el verdesni.
- Kérem jöjjön – mosolygott, rendesnek nézz ki.
Edward – ra néztem aki csak bátorítóan rám mosolygott.
- Itt foglak várni – nyugtatott meg. Már paranoriás is vagyok…
A nõ után mentem, de nem tudtam megállni, hogy a vállam fölött ne nézzek néha Edward – ra aki ekkor mindig csak elmosolyodott.


- Fájni fog? – kérdeztem amikor leültetett az egyik székre.
- Csak egy röggent fogunk készíteni amit ha megcsináltunk pár perc múlva már megkapod az eredményét is – mondta.
Beállított engem valami… izé elé, nem tudtam nevét. Mondta, hogy tartsam vissza a levegõt aztán nem hallottam semmit de a nõ visszajött.
- Ezzel megvoltunk, most légy szíves maradj itt amíg meglátom az eredményt – mondta. Bólintottam és leültem az egyik utamba kerülõ székre.

Aggódtam… mert mi lesz ha tényleg elmegy az énekhangom? Azt nem akarom… nem bírnám ki mert ha a csillogást… paparazzikat és nyüzsgést nem szeretem attól imádok énekelni és már az életem részévé vált ez az egész és ez pont olyan, mintha Edward – ot kéne nélkülöznöm, egyszer már jártam így… és ezt nem akarom megismételni. Soha de, soha többet!
Ha már innen indulunk ki akkor borzasztó lenne számomra. Ezt nem értheti meg Josh… senki sem mert õk ezt nem tudhatják milyen érzés, még lehet Edward sem.
Tudom szeret engem, mert már bebizonyította azzal is, hogy egy évig folyamatosan mellettem volt és nem hagyott ott egy napra sem.

- Ez az eredménye jó… egy valami nem... – mondta, amennyire örültem az eredménynek olyan gyorsan elszállt ez az öröm – Isabella légy szíves állj fel – kérte én meg remegõ lábakkal felálltam.

- Énekelnél nekem egy skálát? – megijedtem, nem… nem akarom, hogy az legyen amire gondolok.
- Khm… - köszörültem meg a torkomat – Lá… - de csak egy rekedtes hang jött ki a torkomon ami még hamis is volt.
- Nem voltak beszéd zavaraid?
- Nem… - motyogtam kétségbeesve.
- Próbáld meg még egyszer kérlek – így tettem de az eredmény nem változott ugyanaz a rekedtes, borzasztó hang amitõl az ember füle is megfájdul.
- Isabella… - kezdte- Lehet ez csak egy átmeneti állapot… Gyógyszer erre nincsen… - szememben összegyûltek a könnyek.
- Akkor… ennyi volt? A hangomnak vége? – motyogtam, de meghallottam.
- Szeretném ha majd még visszajönnél vizsgálatra havonta…- mondta – Nem zárok ki semmilyen esélyt! Fiatal vagy, minden megtörténhet! –próbált elmosolyodni, szóval nem… ennyi volt… - Talán majd egy mûtétet be kéne kockáztatni… De az esélye így…
- Kevés… - fejeztem be a mondatát.

- Akkor… köszönöm és… akkor egy hónap múlva – mondtam – Viszlát – köszöntem el és itt már ömleni kezdtek a könnyeim. A falnak támaszkodtam és lassan elértem a földre.
- Bella! – jött oda Edward és magához húzott.
- Vége… Ennyi volt! A hangomnak annyi! – sírtam és fejemet a mellkasára hajtottam így áztattam az ingjét.
- Hazamenjünk? – kérdezte suttogva.
- Igen… - motyogtam.

Hideg kezeit éreztem a hátamnál és lábamnál, majd azt, hogy felemel engem. Szorosan bújtam hozzá. Örültem, hogy Õ itt van nekem, mert ha már Õ sem lenne… végem lenne.
- Megyek a saját lábamon – próbáltam elmosolyodni.
- Biztos? – kérdezte.
- A fotósok miatt… - motyogtam, feltettem a kapucnimat és a táskámból is kivettem a napszemüvegemet.
Edward telefonja megcsörrent és felvette:

( Edward szemszöge )

- Halló vettem fel – de egy pillanatra sem engedtem el Bella – t.
- Szia Edward! Kész van Bella szobája, szóval bármikor jöhettek, már minden meg van rendezve itt van Josh is és mindenki! – hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog és boldog.
- Alice… - akartam ,, elrontani ’’ a kedvét – Ez…
- Ne mondj, semmit! Szia! Siessetek! – azzal húgom le is tette.
Nem igaz, hogy soha sem hadja, hogy befejezzem a mondatomat. Sõt még Bella jövõjét se látja, szóval azt se tudja, hogy mi történik majd…

- Ne nézz a kamerákba – suttogtam a fülébe.
Nem szeretném, hogyha belenézne a fényképezõkbe és kétségbeesne. A fotósok tettek fel kérdéseket de nem válaszolt rájuk. Annyira… összetört.
Kinyitottam neki az anyós ülés felöli ajtót és beültettem. Gyorsan –emberi tempóval – megkerültem a kocsit és beültem én is.
Ránéztem és egybõl karjaimmal átöleltem õt és odahúztam hozzám. Azt hiszem még ott volt a gyógyszer mellék hatása is, Carlisle mondta, hogy kisebb debresszió jöhet rá, de akkor még itt van ez a vizsgálatos dolog is ami rosszul jött ki…

Kihajtottam a parkolóból az útra, de fél szememet mindig Bella – n tartottam, aki csukott szemmel kapaszkodott ingemben én meg a hátát cirógattam.
Alice – re kicsit ideges voltam, hogy nem tudtam neki elmondani, hogy mi is a helyzet… De nem tehet róla, hogy nem látja a jövõjét, mégis feszengtem, mert már elõre láttam, hogy Alice kijön az ajtón mögötte az egész család és mosolyognak.
Akkor meglátják Bella – t milyen állapotban van és akkor mindenki aggódni fog.
Igen én így képzeltem el ezt az egészet és nem tudom, hogy be fog – e majd válni. Remélem nem és még mindig reménykedek abban, hogy ez egy álom mégis arra jutok, hogy vámpír vagyok és képtelen vagyok álmodni.

- Sajnálom…- motyogta Bella.
- Mit?- kérdeztem.
- Nem érdemellek meg… mindig itt vagy mellettem én pedig nem tudom viszonozni ezt, mert velem mindig történik valami. Ez alatt persze nem azt értem, hogy neked is legyen valami bajod, de mindig valami bajba kerülök és…
- Shh… - néztem szemeibe – Szeretlek és nem akarom, hogy ilyen butaságokon járjon az eszed! Bella, ne mondj le arról, hogy erre nincs esély, hogy meggyógyulj.
- Az orvos se adott nekem sok esélyt erre akkor mit várok? – kérdezte.
- Nem kell mindig, hogy igaza legyen az orvosnak! Annyi csoda történt már veled… velünk… és nem kell feladni a reményt! Küzdened és akarnod kell amíg lehet! Nem azt akarom, hogy rögtön tedd túl magad az egészen, csak annyit, hogy ne hagyd el magadat! – könyörögtem neki.

- Pár nap és jól leszek… - mondta.
- Nem kell naphoz folyulnod én is leszek melletted mindig! – mondtam mélyen a szemébe nézve.
Mindig mellette leszek, amíg Õ akarja. Örökre.

28.fejezet

Itt a következő fejezet ;D Amúgy nem tom, hogy én vagyok ilyen kemény szívű? Olvasom a komikat és sokan írták, hogy sajnálják Bella -t meg Edward - ot és, hogy még néhányan könnyet is eresztettek - örülök amúgy h tetszett és itt egy boldogabb fejezet - de én komolyan mondom egy történeten vagy filmen se tudok sírni! Kemény a szívem xD Na mind egy itt a kövi fejli:

Is made to need this for me? – 28.fejezet

( Edward szemszöge )

Mindenki feketében… pont, mint egy temetésen. De ez még nem következett. Gyorsan terjedt a hír az egész világon. A fotósok visszajöttek, hát persze, ilyenkor már megint lényeges minden.
A folyosón sétált az egész család, köztük Josh is ott volt mert már õt is annak tekintettük. Követtek minket a mûsor vezetõk is, de senki sem válaszolt én meg csak mereven néztem elõre nem foglalkozva semmivel.
Már… mindennek vége…
Éreztem magamon a tekinteteket, de azokkal sem foglalkoztam.
Alice bátorítóan belém karolt de én még arra sem tudtam reagálni.

Mindenki külön – külön búcsúzott el Bella – tól a maga módján. Én akartam utoljára vele maradni, hogy vele tölthessem az utolsó perceket.
Carlisle direkt megkérdezte azt is, hogy ott akarok – e lenni amikor leveszik a géprõl én erre igent mondtam, mert én így döntöttem.
A többiek próbáltak errõl lebeszélni de én nem hagytam magamat.

Kijött Alice is a szobából és én következtem nem néztem senkire sem, csak mentem be. Ott volt Õ… Jéghideg szívem most darabokra tört, milliónyi darabra amit már nem lehet összerakni soha többet.

- Bella…. – kezdtem – Szeretlek és sajnálom, hogy nem tudtalak úgy megvédeni ahogy azt mondtam neked… Kérlek… ébredj fel mert mindenki itt van és aggódik érted és reménykedik, hogy felébredsz és újra együtt lehetünk, mint egy család.
Több, mint egy éve vagy itt. De nem adtuk fel a reményt miattad – zokogásba kezdtem, mert már nem tudtam magamon uralkodnom – Josh is itt van és õ is ugyanúgy aggódik érted! – megfogtam kezét és lágy csókot leheltem rá. Majd másra lettem figyelmes… Arcomon végig folyt valami nedves… forró dolog…
Felkaptam rá a tekintetemet és letöröltem arcomról. Egy könnycsepp… Tátva maradt a szám.

- Bella… a könnyeket is kihozod belõlem… ébredj fel! – kértem és kezére egy könnycseppet ejtettem.
Nem… Vége… De én mindent megtettem amit talán megtudtam…
Behunytam a szememet és mélyeket lélegeztem. Felálltam mert tudtam, hogy ha sokáig itt leszek akkor tudtam még nehezebb lesz…
Egy apró csókot nyomtam ajkaira aztán elhúzódtam tõle. Fogaimat is összeszorítottam mert éreztem, hogy kitört volna belõlem az ordítás.

Az ajtó felé mentem, mert Carlisle úgy, mondta, hogy õ ott lesz és ha készen állok akkor… Kezem remegett mikor rátettem a kilincsre és kinyitottam.
Szemlesütve álltam ott, de aztán felnéztem Carlisle ott állt én bólintottam egyet.
- Edward… - kezdte Esme – Biztosan… - félbeszakítottam.
- Igen – mondtam.
Carlisle elõre ment, látszott rajta, hogy nehezére esik ezt megtenni és fõleg, hogy én is itt vagyok.

Leültem a székre Bella kezét megfogtam és figyeltem még egyenletesen dobogó szívét imádtam ezt a hangot és tudtam már nem sokáig hallhatom.
Felnéztem Carlisle – ra aki döntésemet várta. Bólintottam egyet.
- Még… kimehetsz…
- Nem… - suttogtam.
Odament a gép mellé és remegõ kézzel és lassan közelített a gomb felé. Mint egy lassú felvétel aminek soha nem lesz vége.

De keze hozzáírt a kis piros kapcsolóhoz, majd egy lassú mozdulattal, de lenyomta. Vártam a várva várt sípolást ami a szívhez vezetett de nem következett be.
Felnéztem Carlisle – ra aki ugyanolyan meglepõdött volt, mint én.
- Ez… - kezdtem, de nem tudtam folytatni.
- Edward! Hozd az irodámból a táskámat! – sürgetett én meg nem haboztam sokáig hanem futottam is.
Gyorsan kivágtam az ajtót és futottam – persze emberi tempóval Carlisle irodája felé. Tudtam hol szokott lenni a táskája ezért már egybõl mehettem is vissza a szobába.

Családtagjaim csak néztek rám, mint aki megörült.
- Ez azt jelenti…
- Meg kell vizsgálnom rendesen, mert… - nem folytatta.
Gyorsan elvégzett rajta minden lehetõ vizsgálatot amit most megtudott állapítani.
- Edward… én már nem tudom mit tegyek. Az eredményei tökéletesek amit most itt eltudtam végezni! Ezt… én nem értem… - rázta a fejét – Leállítottam a gépet és – mosolygott – Él! – nevette el magát – Edward nagyszerû hír, hiszen nincs szüksége gépekre – nem tudtam hirtelen erre mit reagálni.
Szavakkal kifejezni nem tudom mennyire boldog voltam, de fel sem fogtam, hogy Carlisle mit mondott az elõbb.

- Edward… - suttogta egy hang.
Rögtön a hang felé kaptam a fejemet.
Ott volt Bella… Mocorgott és még a szemei is kezdtek kinyílni.
Odamentem és leguggoltam hozzá.
- Bella? – kérdeztem mert ez olyan, volt mint egy álom. Ez nekem az volt. Újra hallhattam azt az imádni való hangot.
- Igen… - próbált elmosolyodni. Végig simítottam az arcán, olyan érzésem volt… mintha bármelyik pillanatban megint elaludhatna és nem hallom a hangját.
Én viszont tényleg elmosolyodtam hisz pár perce még azt hittem, hogy… Többé nem hallhatom a hangját. Most pedig hozzám szólt és elsõ – ébredése óta – az én nevem volt, ami még nagyobb boldogsággal töltött el engem.

- Tényleg egy éve… nem voltam magamnál? – kérdezte. Összeráncoltam a szemöldököm, hisz ezt honnan tudná?
- Igen – válaszoltam – De… honnan tudod? – kérdeztem zavartan.
- Hallottam… - itt már elvesztettem a fonalat – Sok mindent hallottam amit beszéltetek… De… nem tudtam rájuk válaszolni… - lehet most csak butaságokat beszél vagy tényleg így van?
- Most ne ezzel foglalkozz bele – mosolygott Carlisle – Az a lényeg, hogy felébredtél… Mert… ez… ez komolyan mondom kész csoda! – Bella elmosolyodott.
Most már engem se igazán érdekelt semmi, csak az, hogy felébredt… egy év után.

- Bella, szeretnélek majd késõbb teljesen kivizsgálni, de most itt hagylak bennetek – mosolygott azzal kilépett. Tényleg látni lehetett rajta, hogy boldog. Mennyi mindent kivált belõlünk Bella.
- Sajnálom… - motyogta Bella.
- Mit? – kérdeztem.
- Hogy itt hagytalak téged… hazudtam neked és a családodnak… - ajkai lefele gördültek és éreztem, hogy nem sokára pityeregni kezd.
- Sh… - simítottam végig arcán – Nem számít! Bella én szeretlek téged és… nekem ez akkora öröm most, hogy felébredtél – mosolyogtam.
- Én is szeretlek – mondta.

Csókot nyomtam homlokára és szíve hevesebben kezdett verni, de tudtam, hogy ezt én váltottam ki belõle. De valahol mégis aggódtam érte, mert most olyan volt, mint egy porcelán baba aki törékeny és figyelni kell rá, nehogy eltörjön.
- Nem érdemellek meg téged… Te… túl jó vagy hozzám – behunyta szemeit – Azt hittem… Megutáltál… hogy ezután soha többet nem leszel hajlandó beszélni velem…
- Ilyenekre ne is gondolj – mondtam – Most csak az számít, hogy teljesen felépülj, más nem! – bólintott egyet.

- Nem szeretnél pihenni? – kérdeztem.
- Még csak most ébredtem fel… - makacskodott.
Nem gondoltam volna, hogy… ilyen gyorsan felépül… és még beszélni is tud majd rendesen. Ez… ez tényleg kész csoda…
Azt várom mikor ébredek fel. De mégis vámpír vagyok szóval ez lehet mégis a valóság.
- Elmondod mi történt míg én nem voltam fent? – kérdezte.
- Nem akarlak most felizgatni, majd mikor teljesen jól leszel – cirógattam kéz fejét – Akkor majd mindent átbeszélünk.

- Bella! – tört be az ajtón Alice és egybõl szerelmem karjaiba vetette magát. Többi családtagom is bejött Esme csak a fejét rázta, nem hitte el, hogy mi történt.
- Oh Isabella! – jött oda Josh – Oh kis csaj ilyet többet ne! – omolt a karjaiba.
- Nem szándékozok, többször ,, meghalni ’’ – mindenki furán méregette – Furán hangzik… de mindent láttam kívülrõl szemlélve.
- Megüthette a fejét… - motyogta maga elé Josh.
- Mit láttál pontosan? – kérdezte Carlisle orvosian.
- Elõször… mikor Edward beszélt hozzám... aztán csak sípolásra lettem figyelmes és furán hangzik de a mennyben voltam anyuékkal… - összerezzent – mondták fiatal vagyok a halálhoz ezért visszaküldtek ide.
A folyosón voltam ahol ott volt mindenki paparazzik kattogtak, de rájöttem nem engem fotóznak hanem benneteket. Akkor Alice sírni kezdett megakartam vigasztalni de kezem áthaladt a testén…
Edward kijött az ajtón, ti reménykedve néztetek rá, Õ megrázta a fejét majd lerogyott a földre.
Aztán bementem a szobába Carlisle valami olyasmit mondott: ,, Kérlek, Bella ’’ de már nem tudom pontosan. És akkor… ennyi… - fejezte be a történetet.

Mindenki kitágult szemekkel nézett rá, mert tényleg így történt… Azok az események, pont így zajlottak le.
- Ilyet még nem hallottam… - mondta kábultan Carlisle – Az események tényleg így zajlottak… - rázta a fejét.
- Huh Bella nem vagy semmi – vigyorgott Emmet.
Úgy látom legalább mindenkinek visszajött az életkedve, ennek nagyon örülök.

- Bella nem vagy éhes? – kérdezte Esme.
- Nem, köszönöm – mosolygott rá.
Megint láthattam azt a rég látott – a már hiányolt – mosolyát.
- És…. mellesleg mikor mehetek haza? – kérdezte kíváncsian.
- Pár napon belül, mivel mindig lesz valaki aki figyel majd rád, de elõtte elkell végeznünk vizsgálatokat, mert lehet szenvedtél valami károsodást. Mindent eltudunk végezni, csak egyet nem, azt egy hét múlva mert az - az orvos szabadságon van – magyarázta.
- Rendben – egyezett bele Bella. Végülis más esélye nincs is mindenképpen ez lett volna.

Aki Bella hangját nézné meg… Az – az orvos van szabadságon – üzent nekem gondolatban Carlisle.
Bólintottam egyet, de csak úgy, hogy õ vegye észre más ne.
Nem gondoltam volna, hogy Bella hirtelen ennyire jó állapotban lesz… Hisz mégis egy évig volt kómában… - csodálkozott Jasper.
Mindenki gondolatai errõl árulkodtak, errõl az óriási nagy boldogságról és nagy csodálkozásról, hogy jól van. Mert ilyenkor egy ember még napokig rosszul van és nem beszél. De Õ… ennek semmi jelét nem adta.

- Címlapokkal mi volt? – kérdezte Josh – tól.
- Miután volt a baleset, megjelent a Vanity Fair – ben és az Elle magazinban is, hogy leittad magadat és ezért volt a baleset. Állítólag még drogoztál is ezért kaptál ideg összeroppanást és direkt neki hajtottál egy fának – Bella elnevette magát.
- Szuper… - rázta a fejét.
- De legalább híres címlapon szerepeltél – kacsintott rá.
- Az biztos – mondta.

Én nem igazán tartottam viccesnek ezt a címlapos sztorit, szóval nem értettem, hogy ezen miért nevetnek.
- Edward… - Bella észrevehette fura arckifejezésemet – Úgy kell állni az ilyen hazugságokhoz, hogy ezek nagyon nagy ostobaságok. Nem állhatok le egy címlapon, hogy bepereljem õket vagy bármit csináljak, tovább kell mennem és nevetnem az egészen!
- Hát ha én lennék címlapon és élvezném – vigyorgott Emmet.
- Elhiszem… - bólogatott Bella.

- Per pillanat vannak itt fotósok? – kérdezte.
- Mivel úgy volt, hogy meghalsz. Ezért mindenki idecsõdült – mondta Emmet. Mindenki egy szúros pillantást lõvelt felé.
- Mi van? – nem értette a helyzetet.
- Több orvos azt javasolta, hogy le kell kapcsolnunk a gépekrõl… - magyarázta Carlisle – Ezt megtettük de szíved ugyanúgy dobogott tovább aztán pedig felébredtél – Bella kikerekedett szemmel nézett ránk.
- Akkor nagy csalódás fogja érni az embereket… - mondta.
- Szerintem inkább öröm, annyi ember van itt, hogy egész Forks – ban nincsenek ennyien… - nézett ki az ablakon Emmet - Még táblájuk is van – vigyorgott – Imádunk Isabella Hartford! Ne add fel! Meg még ilyen szövegek.
- Azt hiszem szólni kéne, hogy még itt vagy… - mondta Josh és próbálta elfojtani nevetését.
- Örülök, hogy te ezt viccesnek találod! Körülbelül ötven millió ember hiszi azt, hogy nem élek! De nézzük a jó oldalát a tévéseknek ebbõl lesz pénzük! – rázta a fejét.

- Bocs – vigyorgott Josh és õ azzal kiment.
- Soha nem láttam még szomorú oldaladat de az utóbbi idõben azt is láttam! – szólt utána.
- Sajnálom… - szóltam Bella – nak.
- Mit? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Azt, hogy így alakultak a dolgok…
- Te is jól tudod, hogy ez nem miattad és miattatok van… - mondta komolyan a szemembe nézve – Én miattam, mert nem kellett volna olyan gyorsan hajtanom és figyelnem is kellett volna az útra – nem hagyom, hogy az egészért megát okolja mert ez nem így van.
- Meg ne szólalj Edward! – szólt rám Jasper – Mindketten annyira makacsok és mazoisták vagytok, hogy egyszerûen ez már fáj – mutatott a fejére.

- Na nézzünk inkább tévét – mondta Emmet és be is kapcsolta a tévét – ABC Family jó lesz? – kérdezte.
- Aha – mondta Bella és a tévét kezdte fixírozni.
Elnézést, hogy megszakítjuk adásunkat, de újabb információt kaptunk Isabella Hartford – ról. Bennfektes információk mondták, hogy a híres színésznõt le kell kapcsolniuk a géprõl, nos ez megtörtént de a halál nem következett be, sõt azt mondják, hogy jelen pillanatban felébredt és jól van, folyamatosan beszél.
Sajnáljuk a téves információt. Mûsorunkat folytatjuk.

- És nem hazudtak! – mondta teljes csodálkozással a megérkezett Josh.
- Csoda, mi? – kérdezte Bella.
- Teljesen – vigyorgott.

- Bella, ha szeretnéd odaköltözhetnél hozzánk, így még jobb lenne mert ha esetleg történne valami akkor rögtön eltudnánk látni – ajánlotta fel Carlisle.
- Nem akarok teher lenni…
- Dehogyis! Amúgy tudom, hogy ott leszel nálunk! – vigyorgott Alice.
Nem látom a mi jövõnket és ezért tudom – magyarázta húgom.
- Öhm… oké… köszönöm – mosolygott.
- Akkor ezt megbeszéltük – vigyorgott Alice – Oh Bella elmehetnénk majd vásárolni, hiszen úgy is be kell majd rendeznünk a szobádat is – már elõre tervezz mindent.
- Imádjuk Alice a pozitív hozzáállásodat – nevetett Emmet.

- Port Angeles szuper hely lesz – vigyorgott – Emlékszel arra a nagy plázára amikor vásároltunk és…
- Szerintem ne terheld túl Bella –t –állítottam le Alice – t, amiért Bella egy hálás pillantást küldött felém.
- Akkor majd még megbeszéljük – nem adja fel a reményt soha sem.
Amúgy meg Bella mindenképpen elmegy vele, mert nem tud ellenállni azoknak a boci szemeknek… Így esélytelen arra, hogy ezt megtudja akadályozni.
- Részvétem Bella…. – vigyorgott kajánul Emmet.
- Ti is jöttök – mutatott ránk – Josh csatlakozol? – fölöslegesen kérdezte.
- Én nem… de a barátnõm biztosan…
- Oké akkor te is, ezt megbeszéltük – lefagyott Josh arcáról a vigyor.
Hát igen sejteni lehetett, hogy húgom nem fogja annyiban hagyni a dolgokat...

27.fejezet

Bocsi, hogy késett a fejezet... De pénteken itt volt nálam bnőm, itt aludt, aztán meg szombaton bulim volt szóval azért tudom csak ma feltenni, ezért remélem elolvassátok ;D

Is made to need this for me? – 27.fejezet

( Edward szemszöge )

Bent voltunk a szobában – ismét. De most mindenki ott volt az egész család – kivéve Carlisle – t hisz õ még dolgozott - mindenki aggódott Bella – ért, még Rosalie is pedig õ mindig ki nem állhatta Õt. De most még õ is aggódik érte.

- Sziasztok! – jött be Josh.
- Szia! – köszönt neki mindenki.
Kezében egy nagy szatyor volt amit mindenki teljes érdeklõdéssel figyelt.
- Láttam, hogy van itt egy video lejátszó… - mondta és rá mutatott – Ezért arra gondoltam, hogy egy kicsit oldjuk ezt a feszültséget… nézzünk videót. Ezek Bella – ról vannak még a tehetség kutató… meg minden fellépését felvettek a szülei amíg éltek…- mondta itt egy kicsit elgondolkozott és szemeit is lesütötte – Meg van benne szerintem családi videó is… - gondolkozott el.

- Na nézzük meg kicsi Bella életét – mondta Emmet és õ már el is helyezkedett.
- Hm… - gondolkozott el ismét Josh – 1994 – i tehetség kutató… - tette be a videót. Mindenki érdeklõdéssel nézte a képernyõt.
- Mit énekel…? – kérdezte Emmet.
- Imádta akkoriban a Titanic – ot így annak a fõcímdalát választotta – mondta én ismertem ezt a dalt – Itt hét éves volt – magyarázta.
- Akkor kíváncsi vagyok, hogyan énekelt… - vigyorgott Emmet.
- Most is szokta énekelni ezt a dalt… De most már hasonlít a hangja Celine Dion – hoz – mosolygott.
Ezután már senki sem szólalt meg hanem mindenki a képernyõre kezdett el fókuszálni.

Isabella Hartford! – mondta ki a mûsorvezetõ a nevét.
A fények kigyulladtak és megjelent egy szõke tényleg hét évesnek kinézõ kislány. Hosszú szõke haja volt, mely lágyan hullott vállára. Pont ugyanígy nézett ki Bella most is csak már érett nõként és barna hajjal.

Énekelni kezdett a már milliók által ismert dalt.
Hangja sokkal magasabb volt, mint most, de attól még teljesen jól énekelt. Látszott rajta, hogy teljes odaadással énekli a dalt és, hogy imád közönség elõtt lenni.
És ezt… ezt a hangot nem lehetne tõle elvenni. Nem mi fogjuk, de ha a sérülés miatt ami szenvedett… mellék hatás vagy bármi áron ez bekövetkezne akkor… nem tudom, hogy ki fogja – e bírni.
De 1:10.000 – hez… Nem… nem fog ez bekövetkezni mert azt már én sem tudnám elviselni.

- Hallottam a koncerten a kiscsajt énekelni… De… - még Emmet a nagy mackós fiú létére sem talált rá szavakat. Tényleg gyönyörû volt a dal és most már értem miért hódította meg az egész világ szívét.
- Meghódította az egész világ szívét… - motyogta Josh, mintha a gondolataimban olvasna. De mellesleg szerintem úgy tervezte, hogy csak õ hallja, de nem tudhatta, hogy vámpírokkal van körülvéve.

- Van még videó? – kérdezte Emmet.
- Egy egész szatyorral és még van egy csomó nálam is meg nála is… - mondta.
- Nézünk még, kicsi Bella – ról? – vigyorgott még Emmet. Legalább tényleg kicsit oldódott a hangulat egy kicsit.
- Persze… - mondta Josh és közben elmélyedt a videókban.
- Bella fürdetése… Ezt… inkább ne – mondta Josh és ezt arrébb is tette azt a kazettát – Akkor… - megint elgondolkozott -2004 – es évi Gramy díj – vigyorgott.
- Ez mit tartalmaz? – kérdezte Jasper felhúzott szemöldökkel.
- Szerelem… Akkor volt egy barátja aki… mint kiderült csak kihasználta, szóval… hát errõl ennyit – mondta és betette a videót – Szerelmes dal… De neki jól áll. Amúgy nem ez lett volna, hanem egy saját száma csak ugye a kiadó… Nem akarta így hát ezzel kellet elõállnia.
- Nincs saját beleszólása? – kérdezte Emmet.
- Nem… Mivel ez egy nagy szabású rendezvény volt ezért kénytelen volt azt énekelni amit mondtak neki, amibe végül bele is ment – magyarázta – És a Grammy – t is megnyerte szóval – azzal bekapcsolta ezt a videót is.

- Itt azért még elég szomorú volt… látszik rajta – mondta Josh – Három év telt el a szülei halála óta, onnan számítva szóval… Ezt más nem vette észre de én jól ismerem és ez a megjátszott boldogsága…
- Igen, tényleg látszik rajta valami… - értett egyet Jasper is.
Hát nem hiába õ tudja érezni / látni az embereknek az érzéseit. De ezt a szomorúságot még én is letudtam olvasni róla.
De engem… nagyon érdekelt, miért van bûntudata a szülei halála miatt, hiszen nem õ tehet arról, hogy autó balesetük volt. De persze nem fogok rákérdezni, hogy mi is a pontos oka annak, hogy szomorú. Josh is direkt mondta, hogy errõl nem szeret beszélni, én meg nem fogom itt rossz kedvre deríteni miután…. majd felfog ébredni… Igen, mert felfog!
Lehet már kezdek beteges lenni… Igen… sõt ez teljesen biztos. De még sem állhatok úgy a dolgokhoz, hogy nem fog felébredni nincs esély rá….
Optimistának kell lennünk mindannyiunknak…
A remény hal meg utoljára, én így állok a dolgokhoz.

***
Már eltelt egy év azóta mióta Bella kómában van. Már a paparazzik sincsenek itt nem állnak azért sorban, hogy mikor kapnak le minket, vagy kapnak – e valami információt. Már nem vége ennek a nagy nyüzsgésnek.
Már… néha azon is megfordul a fejem, hogy mi lesz ha… nem ébred fel. Én azt már nem bírnám ki ott már biztos vagyok benne, hogy végem lenne. Így is már lehetetlen alak vagyok. Legutóbb Emmet – el kezdtem el ordibálni.
Azután lenyugodtam és bocsánatot kértem tõle õ meg megértett engem. Már félek hozzá szólni bármelyik családtagomhoz is mert félek, hogy olyat mondok nekik amit megbánnék a végén.

Kezdem elhagyni magam, igaz egy pillanatra sem lépek ki Bella szobájából de már nem tudom meddig fogom kibírni. De persze nem hagyom itt magára. Mindig itt leszek mellette míg lehet.
Már nem tudom mikor keltem fel utoljára errõl a székrõl itt Bella mellõl. Folyamatosan kezét fogtam és cirógattam, fejemet meg az ágy szélére hajtottam.
Most már tényleg az történik velem, hogy ha családom szól nem mindig válaszolok, csak arra amit tényleg fontosnak tartok. Vagy… eljut egyáltalán az agyamig az a kérdés.

- Szia öcsi – hallottam meg Emmet hangját, nem emeltem fel a fejemet. Hallottam, hogy mellõlem kihúzza a széket és leül.
Vettem erõt magamon és felemeltem a fejemet azzal ránéztem Emmet – re, aki ugyanúgy szomorúan nézett rám.
- Semmi változás? – kérdezte.
- Semmi… - motyogtam magam elé.
Aztán már nem is igazán beszéltünk egymással.
Én ugyanazzal a fel le hajtással merültem gondolataimba, ami mindig… valami… borzasztóra jutott szóval inkább már próbáltam kizárni a gondolataimat is és csak jóra gondolni.

Mondjuk azokra az idõkre, mikor Bella – val boldogan voltunk együtt… Az elsõ csókra… A közös nevetésekre és még rengeteg mindenre amit együtt töltöttünk.

- Edward… - jött be Carlile és hangja kicsit feszült volt. Valami nem stimmelt ezért felnéztem rá – Kérlek… gyere velem az irodába – mondta én pedig felálltam.
Én mentem elõre õ pedig utánam. A gondolataiból nem tudtam semmit sem kiolvasni mindig másra gondolt. A folyosón láttam a családomat is aki küldtek felém egy bíztató mosolyt. Alice is valamin gondolkodott mert valami zavarta õt.
- Gyere – vezetett be az irodába – Ülj le – kérte én így tettem õ meg velem szembe.
- Mi a baj…? – kérdeztem, mert valami nem volt rendjén, valami zavart engem.

Elgondolkozott azt hiszem próbálta magát összeszedni, gondolataiba pedig nem túrkáltam.
- Edward… - kezdte és rám nézett – Neked akartam legelõször elmondani, még Alice sem tudja azt hiszem most fogja õ is megtudni, mert nem döntöttem még el. De… azt hiszem ez lenne mégis a leghelyesebb…
- Mond, kérlek! – könyörögtem, mert már nem bírtam a várakozást.
-Edward… - kezdte megint – Eltelt több, mint egy év… és… - azt hiszem nem tudta, hogy hogyan folytassa – Megkérdeztem több orvost, hogy õk mit javasolnak nekem és ugyanazt mondták – feszülten néztem Carlisle – t – Azt mondták… Bella – t lekellene… kapcsolni a gépekrõl – pupilláim kitágultak. Fel sem fogtam, hogy mit mondott nekem.
- Nem… - suttogtam – Nem! – most már kiabáltam, mert ez… ez… - Nem hagyom! – álltam fel. Carlisle odajött mellém.

- Fiam… Bella így szenved. Igaz kómában van, olyan, mintha aludna, de szenved! – szenved… ezt viszont nem hagyhatom.
- De... – visszarogytam a székbe és arcomba temettem fejemet – Mennyi esély lenne a felépüléséhez – kérdeztem suttogva.
- Egy év után már… sokkal kevesebb, mint 50% - bólintottam és ajkaimba haraptam.
- És az átváltozás? – kérdeztem, de ez meg… nem tehetem meg ha Õ vele nem egyeztetek… Most erre pedig nincs esélyem.
- Ha vámpír lenne… mindene felerõsödne… Ezzel a mellék hatások is, és még az is lehet, hogy… ezt nem élné át. Hiába lenne benne a méreg, lehet annyira le lenne gyengülve, hogy nem bírná ki a három napot – akkor ez is kiikszelve. Vége…

- Mikor… akarod ezt… megtenni? – kérdeztem akadozva.
- Megakartalak kérdezni… és mikor te rábólintasz, hogy igen. És… te döntöd el – mondta.
- Ne… ne nekem kelljen eldöntenem így… olyan… mintha én ölném meg Õt… - suttogtam.
- Beleegyezel? – kérdezte fájdalmasan. Azt hiszem õ sem örült ennek az egésznek, de õ az orvos õ tudja, hogy mit kell tenni.
Lehunytam a szememet aztán válaszoltam:
- Igen… így… talán már nem szenved és ez… elég lenne nekem… - suttogtam akadozva. Ez…. annyira borzasztó érzés volt. Már potyognának a könnyeim, hogyha ember lennék… De így vámpírként még erre sem vagyok képes.

- Többieknek mikor… akarod elmondani? – kérdeztem.
- Most szeretnék… ezen túl lenni… - suttogta – Edward! Hidd el ez nekem is ugyanannyira nehéz! De… muszáj erõsnek látszanom, hisz… az orvos mégis én vagyok… Már sok embernek mondtam meg, hogy elvesztették egy családtagjukat… Borzasztó érzés, de ez is a munkám része – mondta lehajtott fejjel – Persze Bella esetében ez még rosszabb… mert lányomként szeretem, de hidd el, nem tudunk mit tenni!

- Tudom… - motyogtam.
- Jasper engedj be! – hallottam meg Alice kétségbeesett hangját.
- Alice mi a baj? – kérdezte.
- Mond el… nekik is… - suttogtam. Felálltam és kivonultam az irodából. Ott volt Jasper és Alice. Húgom most kétségbeesetten nézett, rám.
Edward,mi történt? – kérdezte Jasper, gondolom késõbb jöhettek így nem hallották beszélgetésünket.
Ugye nem? – Alice gondolatai és kétségbeesettek voltak. De nem válaszoltam erre a kérdésre.
- Menjetek be… - motyogtam, de tudtam, meghallották. Tovább mentem Bella felé… mert már csak pár óráig láthatom Õt.

A teremben ott volt az egész család.
- Minden rendben van? – kérdezte Esme.
- Menjetek be Carlisle irodájába – mondtam és felnéztem rájuk. Bólintottak és már mentek is.
Leültem szokott helyemre és megfogtam Bella kezét, vállaim rázkódni kezdtek és már nem érdekelt semmi sem…

( Emmet szemszöge )

Nem tudom mi történhetett, mert Alice is teljesen ki volt akadva. Edward is…
De azt hiszem valami borzasztó dolog történhetett… vagy fog történni. Próbáltam én is erõsnek látszani… mert… még se láthatják azt rajtam, hogy feladtam, mert nem adom fel a reményt.
Bírom a kiscsajt és azt hiszem mindenki szóval küzdeni fogunk érte.

Rosalie elõtt kinyitottam az ajtót majd bementünk. Alice már ott állt Jasper – t ölelve és zokogott valami itt nincs rendben.
- Mi történt…? – kérdeztem suttogva.
Elõször nem válaszolt, de aztán elmondta:
- Bella már több, mint egy éve nem ébredt fel… csak azokra a pár percre… Több orvossal egyeztettem és ugyanazt mondták: lekell õt venni a gépekrõl… - kitágultak a szemeim.
- Carlisle… - kezdte meggyötörten Esme.
- Így szenved és állapota is rosszabbodna! – mondta.
- És az átváltoztatás? – reménykedtem.
- Kárt tennénk benne… - motyogta lesütött szemekkel.

Még senki sem fogta fel, hogy mi is történt valójában.
- Nagyon nagy szerencse kell annak, hogy… felébredjen… Megvan rá az esély… De nagyon kevés…
- Josh tudja? – kérdezte Jasper.
- Már igen…. és este jön majd amikor… - motyogta, de nem folytatta – Õ a hivatalos gyámja szóval õ döntött errõl az egészrõl… Nem akarja, hogy szenvedjen… De… direkt kérte, hogy kérdezzem meg Edward – ot és, hogy õ döntsön… Hozzá is nagyon közel áll Bella.
- Mit… válaszolt? – kérdezte félve Esme.
- Hogy nem akarja, hogy Bella szenvedjen ezért belement… ebbe… - vett egy mély levegõt – Nem… szívesen teszem ezt meg… És… remélem, hogy Bella felébred addig… - mondta.
- Ki fogja ezt… megtenni?
- Én kezeltem Bella – t… Nekem kell megtennem… Ami kötelességem… Ez lesz életem legnehezebb feladata – motyogta maga elé.

Ott álltunk egy darabig míg vissza nem mentünk Bella – hoz.
Borzasztó volt így látni Edward – ot meg tudta mindenki, hogy csak Bella miatt tett ekkora áldozatott, hogy neki jobb legyen. Nem maga miatt tette, mert képes lenne éveket is itt ülni mellette és bízni felépülésében.
De ezt már gondolni lehetett régóta, csak… igazán senki sem merte ezt beismerni magában. De most már vége… Jobb nem lesz senkinek sem, maximum Bella – nak, de csak ennyi.
Az élet nehéz… viszont a halál békés és könnyû…