27.fejezet

Bocsi, hogy késett a fejezet... De pénteken itt volt nálam bnőm, itt aludt, aztán meg szombaton bulim volt szóval azért tudom csak ma feltenni, ezért remélem elolvassátok ;D

Is made to need this for me? – 27.fejezet

( Edward szemszöge )

Bent voltunk a szobában – ismét. De most mindenki ott volt az egész család – kivéve Carlisle – t hisz õ még dolgozott - mindenki aggódott Bella – ért, még Rosalie is pedig õ mindig ki nem állhatta Õt. De most még õ is aggódik érte.

- Sziasztok! – jött be Josh.
- Szia! – köszönt neki mindenki.
Kezében egy nagy szatyor volt amit mindenki teljes érdeklõdéssel figyelt.
- Láttam, hogy van itt egy video lejátszó… - mondta és rá mutatott – Ezért arra gondoltam, hogy egy kicsit oldjuk ezt a feszültséget… nézzünk videót. Ezek Bella – ról vannak még a tehetség kutató… meg minden fellépését felvettek a szülei amíg éltek…- mondta itt egy kicsit elgondolkozott és szemeit is lesütötte – Meg van benne szerintem családi videó is… - gondolkozott el.

- Na nézzük meg kicsi Bella életét – mondta Emmet és õ már el is helyezkedett.
- Hm… - gondolkozott el ismét Josh – 1994 – i tehetség kutató… - tette be a videót. Mindenki érdeklõdéssel nézte a képernyõt.
- Mit énekel…? – kérdezte Emmet.
- Imádta akkoriban a Titanic – ot így annak a fõcímdalát választotta – mondta én ismertem ezt a dalt – Itt hét éves volt – magyarázta.
- Akkor kíváncsi vagyok, hogyan énekelt… - vigyorgott Emmet.
- Most is szokta énekelni ezt a dalt… De most már hasonlít a hangja Celine Dion – hoz – mosolygott.
Ezután már senki sem szólalt meg hanem mindenki a képernyõre kezdett el fókuszálni.

Isabella Hartford! – mondta ki a mûsorvezetõ a nevét.
A fények kigyulladtak és megjelent egy szõke tényleg hét évesnek kinézõ kislány. Hosszú szõke haja volt, mely lágyan hullott vállára. Pont ugyanígy nézett ki Bella most is csak már érett nõként és barna hajjal.

Énekelni kezdett a már milliók által ismert dalt.
Hangja sokkal magasabb volt, mint most, de attól még teljesen jól énekelt. Látszott rajta, hogy teljes odaadással énekli a dalt és, hogy imád közönség elõtt lenni.
És ezt… ezt a hangot nem lehetne tõle elvenni. Nem mi fogjuk, de ha a sérülés miatt ami szenvedett… mellék hatás vagy bármi áron ez bekövetkezne akkor… nem tudom, hogy ki fogja – e bírni.
De 1:10.000 – hez… Nem… nem fog ez bekövetkezni mert azt már én sem tudnám elviselni.

- Hallottam a koncerten a kiscsajt énekelni… De… - még Emmet a nagy mackós fiú létére sem talált rá szavakat. Tényleg gyönyörû volt a dal és most már értem miért hódította meg az egész világ szívét.
- Meghódította az egész világ szívét… - motyogta Josh, mintha a gondolataimban olvasna. De mellesleg szerintem úgy tervezte, hogy csak õ hallja, de nem tudhatta, hogy vámpírokkal van körülvéve.

- Van még videó? – kérdezte Emmet.
- Egy egész szatyorral és még van egy csomó nálam is meg nála is… - mondta.
- Nézünk még, kicsi Bella – ról? – vigyorgott még Emmet. Legalább tényleg kicsit oldódott a hangulat egy kicsit.
- Persze… - mondta Josh és közben elmélyedt a videókban.
- Bella fürdetése… Ezt… inkább ne – mondta Josh és ezt arrébb is tette azt a kazettát – Akkor… - megint elgondolkozott -2004 – es évi Gramy díj – vigyorgott.
- Ez mit tartalmaz? – kérdezte Jasper felhúzott szemöldökkel.
- Szerelem… Akkor volt egy barátja aki… mint kiderült csak kihasználta, szóval… hát errõl ennyit – mondta és betette a videót – Szerelmes dal… De neki jól áll. Amúgy nem ez lett volna, hanem egy saját száma csak ugye a kiadó… Nem akarta így hát ezzel kellet elõállnia.
- Nincs saját beleszólása? – kérdezte Emmet.
- Nem… Mivel ez egy nagy szabású rendezvény volt ezért kénytelen volt azt énekelni amit mondtak neki, amibe végül bele is ment – magyarázta – És a Grammy – t is megnyerte szóval – azzal bekapcsolta ezt a videót is.

- Itt azért még elég szomorú volt… látszik rajta – mondta Josh – Három év telt el a szülei halála óta, onnan számítva szóval… Ezt más nem vette észre de én jól ismerem és ez a megjátszott boldogsága…
- Igen, tényleg látszik rajta valami… - értett egyet Jasper is.
Hát nem hiába õ tudja érezni / látni az embereknek az érzéseit. De ezt a szomorúságot még én is letudtam olvasni róla.
De engem… nagyon érdekelt, miért van bûntudata a szülei halála miatt, hiszen nem õ tehet arról, hogy autó balesetük volt. De persze nem fogok rákérdezni, hogy mi is a pontos oka annak, hogy szomorú. Josh is direkt mondta, hogy errõl nem szeret beszélni, én meg nem fogom itt rossz kedvre deríteni miután…. majd felfog ébredni… Igen, mert felfog!
Lehet már kezdek beteges lenni… Igen… sõt ez teljesen biztos. De még sem állhatok úgy a dolgokhoz, hogy nem fog felébredni nincs esély rá….
Optimistának kell lennünk mindannyiunknak…
A remény hal meg utoljára, én így állok a dolgokhoz.

***
Már eltelt egy év azóta mióta Bella kómában van. Már a paparazzik sincsenek itt nem állnak azért sorban, hogy mikor kapnak le minket, vagy kapnak – e valami információt. Már nem vége ennek a nagy nyüzsgésnek.
Már… néha azon is megfordul a fejem, hogy mi lesz ha… nem ébred fel. Én azt már nem bírnám ki ott már biztos vagyok benne, hogy végem lenne. Így is már lehetetlen alak vagyok. Legutóbb Emmet – el kezdtem el ordibálni.
Azután lenyugodtam és bocsánatot kértem tõle õ meg megértett engem. Már félek hozzá szólni bármelyik családtagomhoz is mert félek, hogy olyat mondok nekik amit megbánnék a végén.

Kezdem elhagyni magam, igaz egy pillanatra sem lépek ki Bella szobájából de már nem tudom meddig fogom kibírni. De persze nem hagyom itt magára. Mindig itt leszek mellette míg lehet.
Már nem tudom mikor keltem fel utoljára errõl a székrõl itt Bella mellõl. Folyamatosan kezét fogtam és cirógattam, fejemet meg az ágy szélére hajtottam.
Most már tényleg az történik velem, hogy ha családom szól nem mindig válaszolok, csak arra amit tényleg fontosnak tartok. Vagy… eljut egyáltalán az agyamig az a kérdés.

- Szia öcsi – hallottam meg Emmet hangját, nem emeltem fel a fejemet. Hallottam, hogy mellõlem kihúzza a széket és leül.
Vettem erõt magamon és felemeltem a fejemet azzal ránéztem Emmet – re, aki ugyanúgy szomorúan nézett rám.
- Semmi változás? – kérdezte.
- Semmi… - motyogtam magam elé.
Aztán már nem is igazán beszéltünk egymással.
Én ugyanazzal a fel le hajtással merültem gondolataimba, ami mindig… valami… borzasztóra jutott szóval inkább már próbáltam kizárni a gondolataimat is és csak jóra gondolni.

Mondjuk azokra az idõkre, mikor Bella – val boldogan voltunk együtt… Az elsõ csókra… A közös nevetésekre és még rengeteg mindenre amit együtt töltöttünk.

- Edward… - jött be Carlile és hangja kicsit feszült volt. Valami nem stimmelt ezért felnéztem rá – Kérlek… gyere velem az irodába – mondta én pedig felálltam.
Én mentem elõre õ pedig utánam. A gondolataiból nem tudtam semmit sem kiolvasni mindig másra gondolt. A folyosón láttam a családomat is aki küldtek felém egy bíztató mosolyt. Alice is valamin gondolkodott mert valami zavarta õt.
- Gyere – vezetett be az irodába – Ülj le – kérte én így tettem õ meg velem szembe.
- Mi a baj…? – kérdeztem, mert valami nem volt rendjén, valami zavart engem.

Elgondolkozott azt hiszem próbálta magát összeszedni, gondolataiba pedig nem túrkáltam.
- Edward… - kezdte és rám nézett – Neked akartam legelõször elmondani, még Alice sem tudja azt hiszem most fogja õ is megtudni, mert nem döntöttem még el. De… azt hiszem ez lenne mégis a leghelyesebb…
- Mond, kérlek! – könyörögtem, mert már nem bírtam a várakozást.
-Edward… - kezdte megint – Eltelt több, mint egy év… és… - azt hiszem nem tudta, hogy hogyan folytassa – Megkérdeztem több orvost, hogy õk mit javasolnak nekem és ugyanazt mondták – feszülten néztem Carlisle – t – Azt mondták… Bella – t lekellene… kapcsolni a gépekrõl – pupilláim kitágultak. Fel sem fogtam, hogy mit mondott nekem.
- Nem… - suttogtam – Nem! – most már kiabáltam, mert ez… ez… - Nem hagyom! – álltam fel. Carlisle odajött mellém.

- Fiam… Bella így szenved. Igaz kómában van, olyan, mintha aludna, de szenved! – szenved… ezt viszont nem hagyhatom.
- De... – visszarogytam a székbe és arcomba temettem fejemet – Mennyi esély lenne a felépüléséhez – kérdeztem suttogva.
- Egy év után már… sokkal kevesebb, mint 50% - bólintottam és ajkaimba haraptam.
- És az átváltozás? – kérdeztem, de ez meg… nem tehetem meg ha Õ vele nem egyeztetek… Most erre pedig nincs esélyem.
- Ha vámpír lenne… mindene felerõsödne… Ezzel a mellék hatások is, és még az is lehet, hogy… ezt nem élné át. Hiába lenne benne a méreg, lehet annyira le lenne gyengülve, hogy nem bírná ki a három napot – akkor ez is kiikszelve. Vége…

- Mikor… akarod ezt… megtenni? – kérdeztem akadozva.
- Megakartalak kérdezni… és mikor te rábólintasz, hogy igen. És… te döntöd el – mondta.
- Ne… ne nekem kelljen eldöntenem így… olyan… mintha én ölném meg Õt… - suttogtam.
- Beleegyezel? – kérdezte fájdalmasan. Azt hiszem õ sem örült ennek az egésznek, de õ az orvos õ tudja, hogy mit kell tenni.
Lehunytam a szememet aztán válaszoltam:
- Igen… így… talán már nem szenved és ez… elég lenne nekem… - suttogtam akadozva. Ez…. annyira borzasztó érzés volt. Már potyognának a könnyeim, hogyha ember lennék… De így vámpírként még erre sem vagyok képes.

- Többieknek mikor… akarod elmondani? – kérdeztem.
- Most szeretnék… ezen túl lenni… - suttogta – Edward! Hidd el ez nekem is ugyanannyira nehéz! De… muszáj erõsnek látszanom, hisz… az orvos mégis én vagyok… Már sok embernek mondtam meg, hogy elvesztették egy családtagjukat… Borzasztó érzés, de ez is a munkám része – mondta lehajtott fejjel – Persze Bella esetében ez még rosszabb… mert lányomként szeretem, de hidd el, nem tudunk mit tenni!

- Tudom… - motyogtam.
- Jasper engedj be! – hallottam meg Alice kétségbeesett hangját.
- Alice mi a baj? – kérdezte.
- Mond el… nekik is… - suttogtam. Felálltam és kivonultam az irodából. Ott volt Jasper és Alice. Húgom most kétségbeesetten nézett, rám.
Edward,mi történt? – kérdezte Jasper, gondolom késõbb jöhettek így nem hallották beszélgetésünket.
Ugye nem? – Alice gondolatai és kétségbeesettek voltak. De nem válaszoltam erre a kérdésre.
- Menjetek be… - motyogtam, de tudtam, meghallották. Tovább mentem Bella felé… mert már csak pár óráig láthatom Õt.

A teremben ott volt az egész család.
- Minden rendben van? – kérdezte Esme.
- Menjetek be Carlisle irodájába – mondtam és felnéztem rájuk. Bólintottak és már mentek is.
Leültem szokott helyemre és megfogtam Bella kezét, vállaim rázkódni kezdtek és már nem érdekelt semmi sem…

( Emmet szemszöge )

Nem tudom mi történhetett, mert Alice is teljesen ki volt akadva. Edward is…
De azt hiszem valami borzasztó dolog történhetett… vagy fog történni. Próbáltam én is erõsnek látszani… mert… még se láthatják azt rajtam, hogy feladtam, mert nem adom fel a reményt.
Bírom a kiscsajt és azt hiszem mindenki szóval küzdeni fogunk érte.

Rosalie elõtt kinyitottam az ajtót majd bementünk. Alice már ott állt Jasper – t ölelve és zokogott valami itt nincs rendben.
- Mi történt…? – kérdeztem suttogva.
Elõször nem válaszolt, de aztán elmondta:
- Bella már több, mint egy éve nem ébredt fel… csak azokra a pár percre… Több orvossal egyeztettem és ugyanazt mondták: lekell õt venni a gépekrõl… - kitágultak a szemeim.
- Carlisle… - kezdte meggyötörten Esme.
- Így szenved és állapota is rosszabbodna! – mondta.
- És az átváltoztatás? – reménykedtem.
- Kárt tennénk benne… - motyogta lesütött szemekkel.

Még senki sem fogta fel, hogy mi is történt valójában.
- Nagyon nagy szerencse kell annak, hogy… felébredjen… Megvan rá az esély… De nagyon kevés…
- Josh tudja? – kérdezte Jasper.
- Már igen…. és este jön majd amikor… - motyogta, de nem folytatta – Õ a hivatalos gyámja szóval õ döntött errõl az egészrõl… Nem akarja, hogy szenvedjen… De… direkt kérte, hogy kérdezzem meg Edward – ot és, hogy õ döntsön… Hozzá is nagyon közel áll Bella.
- Mit… válaszolt? – kérdezte félve Esme.
- Hogy nem akarja, hogy Bella szenvedjen ezért belement… ebbe… - vett egy mély levegõt – Nem… szívesen teszem ezt meg… És… remélem, hogy Bella felébred addig… - mondta.
- Ki fogja ezt… megtenni?
- Én kezeltem Bella – t… Nekem kell megtennem… Ami kötelességem… Ez lesz életem legnehezebb feladata – motyogta maga elé.

Ott álltunk egy darabig míg vissza nem mentünk Bella – hoz.
Borzasztó volt így látni Edward – ot meg tudta mindenki, hogy csak Bella miatt tett ekkora áldozatott, hogy neki jobb legyen. Nem maga miatt tette, mert képes lenne éveket is itt ülni mellette és bízni felépülésében.
De ezt már gondolni lehetett régóta, csak… igazán senki sem merte ezt beismerni magában. De most már vége… Jobb nem lesz senkinek sem, maximum Bella – nak, de csak ennyi.
Az élet nehéz… viszont a halál békés és könnyû…