23.fejezet

Na akkor... 23. fejezet itt van :) Köszi a komikat, hát volt néhány amin nevettem mert halálian megvoltak fogalmazva xD Na de nem húzom az időt itt a koncert + dráma rész :D
Hnap friss, ugye 5 komi után ;D
Pussz: Netty ^^

Is made to need this for me? – 23. fejezet

( Bella szemszöge )

- Színpadra… - suttogtam magamnak.
Elkezdtem játszani, elõször a mély zongora szóló, majd az hang is csatlakozik ehhez. Ez a lift szerûség emelkedni kezdett a hangszerrel együtt, míg meg nem hallottam a sikítozó tiniket. Elmosolyodtam majd tovább énekeltem. Már sokkal jobban ment az éneklés is. Ha éneklek mindig kitisztul a fejem. De most ez nem annyira volt így… valami nyomta a lelkemet.
A kamera melyen rajta volt nagy betûkkel ABC FAMILY szembe volt velem én belekacsintottam majd átadtam magamat a zenébe. Most nem létezett senki sem csak a zene és én – meg Õ ( ezt a zenét képzelem ide ).

Nem volt sok szöveg a dalban, de azt hiszem mégis fülbemászó ez az egész.
Kezdtem nyugodtabb lenni, már a szívem se vert olyan hevesen, hanem átváltott rendes, ütemes tempóra ahogy annak lennie kell.

Amikor vége lett a dalnak elmosolyodtam felálltam a zongorától majd elõre mentem a színpadra ahol rengetegen sikítoztak vagy ugráltak. Intettem nekik, kivettem a mikrofon állványból a mikrofont, majd beleszóltam:
- Jó estét Forks! – vigyorogtam majd még jobban sikítozni kezdtek – A most játszott dal nagyon új szóval ti hallottátok legelõször! – kacsintottam egyet – A zongorázási tudásomat meg egy nagyon türelmes és… - itt megakadtam, de gyorsan folytattam - szeretetre méltó embernek köszönhetem – nyugi Bella. Francért kellet ezt nekem felhoznom – Szóval a következõ dal! – itt még aránylag jól kitudtam menteni magamat, de lehet már legközelebb nem lesz ez olyan egyszerû.


Hátrább vonultam, mert pár lépés és leesek a színpadról az meg nem lenne valami kellemes…
- Nyugi Bella… Ereszd el magadat! – hallottam meg Josh hangját a chippbõl. Bólintottam egyet, majd következett a második szám.
Azt hiszem a belépõm az szuper volt, sokaknak tetszett ez az új szám. Bár nem tudom… De ahogy észrevettem tetszett a népnek. Remélem így lesz a többi számmal is.

Dob szóló… Gitár… Majd éneklek. Mindig így zajlik le, nincs olyan szám, hogy én kezdem elõször, mindig bejön valami kis elõke. Nem zavar, így legalább nem rontom el, hogy rosszul számolok vagy más. Így van idõm kigondolni a dolgokat.

***

Tízedik szám, már kezdek kifulladni, meg fáradni. Még jó, hogy Josh megetette velem azt a szendvicset, mert ha nem ettem volna meg már biztosan a földön ájuldoznék.
Ezt a számot egyáltalán nem vártam, ez volt az amelyik az igazságról és a szerelemrõl szólt. Na ez pont nem jött jól nekem, mert minden egyes szónál mintha belém döftek volna valamit, de muszáj végig énekelnem.
Szemem a közönségen járt, nagyon messze elnyúltak, ha most elkezdtem volna õket számolni, akkor több, mint harminc ezerre tippelnék. Na de most ez nem errõl szól.
Mindjárt vége a dalnak – belül már ujjongtam, de valami mégis megakadályozott ebben a dalban…

A szemem megakadt egy aranybarna szempáron. És mellette még négyen. Gyomrom görcsberándult és szívem ismét hevesen kezdett verni. Õ is észrevette, hogy Õt nézem és az egész Cullen – testvériség.
Mintha minden lassabb lett volna és csak mi lettünk volna. De ez tudtam nem így van, csak a hatás miatt. Kezdtem be pánikolni mert fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.
Odaakartam szaladni Edward védõ karjaiba de nem tehettem meg.

Behunytam a szememet vettem egy nagy levegõt majd kifújtam. Még mindig ott nézett engem az a gyönyörû szempár amitõl soha nem tudtam elszakadni és mindig megbabonázott.

Éneklésembõl lassan már csak suttogás volt. Majd már nem is hallottam a hangomat. Mindenki csak nézett engem, de én arról a szempártól nem tudtam elszakadni.
- Állj! – emeletem fel a kezemet. A zenekar is megállt, gondolom Õk is tanácstalanok voltak, mert fogalmuk sem volt, hogy mit mûvelek én most itt, hogy miért álltam meg, hogy miért teszem ezt közel ötven millió ember elõtt.
- Bella! Bella! Énekelj! Mi történt?! – hallottam meg Josh zavart hangját, szerintem fel sem fogta, hogy mit mûvelek most perpillanat.

- Sa… Sajnálom! – dadogtam – Nem tudom ezt megcsinálni! Nem tudok olyan dalokról énekelni amik számomra hazugságok. Szeretek énekelni, de csak azokat számokat amelyikben én döntöm el, hogy tetszik – e vagy nem… - nagyon megtört voltam. Éreztem, hogy szemem már könnybe lábadt. De még nem sírtam.

- Azt hiszem… Isabella Hartford – nak is eljön az - az idõ… mikor … visszavonul! – itt megfagyott a levegõ – Nem maradhat sokáig a színpadon mivel jönnek az új tehetségek, és másoknak is helyet kell adni. Imádom az embereket szórakoztatni… Énekelni… színészkedni is imádok. De eljön az a pont, amikor valaminek vége van. Ez most az én részemrõl eljött! – próbáltam erõsnek látszani ami szerintem nem igazán jött be.
- Nem így terveztem ez az egészet… De hirtelen jött… és azt hiszem már úgy se bírnám sokáig, ami lassan az egészségemre menne... – mondtam el a következményeket.

- Azt hiszem… ezért még külön kiosztást fogok kapni… De szabad világban élünk… A buta bárány megfutamodik a bajok elõl… és zsákmány lesz belõle – motyogtam, végig néztem a közönségen akik csak kidülledt szemmel néztek engem, szerintem azt hihették, hogy valami kandi kamera vagy valami vicc.
- Viszlát! – suttogtam, a fények kialudtak majd csak a sötétség maradt. Levezettek a lépcsõn és már nem tudtam mit kezdeni magammal, szemembõl patakokban hullottak a könnyek. Már a színpad alatt voltunk. Josh egybõl odajött és megölelt engem.

Teljesen eláztattam az öltönyét, de szerintem nem érdekelte õt.
- Sa.. sajnálom… - dadogtam sírva. Annyira féltem, hogy Josh – t is miattam lefogják szidni.
- Ezt gondolni lehetet… - motyogta. Bólintottam egyet, mert teljesen igaza volt.
A telefonja megcsörrent majd kivette a zsebébõl.
- Haló? – szólalt meg, közben elhúzódtam tõle és leültem az egyik utamba kerülõ székre.

( Josh szemszöge )

- Haló? – szóltam bele, aközben Bella meg leült az egyik székre.
- Josh! Hogy engedhetted ezt meg? Egy rohadt playback – et nem tudtatok volna betenni? Mit képzeltek ti magatokról! – ordított a kiadó fõnöke.
- Isabella nem egy tárgy akit állandóan irányítani lehet! – kiabáltam én is.
- Amíg az én cégemnél van nem! – na itt betelt a pohár.
- Akkor azt hiszem már nem ott van! – most nem szólalt meg. Azt hiszem ezt most nagyon megszívta.

- Na de Josh… - kezdte a jopofizást.
- Nincsen na de Josh. Vége! Nincs szerzõdés! – azzal lecsaptam a telefont.
Leültem Bella mellé majd kérdõn nézett rám.
- A kiadó volt… Lehet megkellet volna kérdeznem téged, de felmondtam a szerzõdést… - vallottam be neki az igazat, azt hittem, hogy majd elkezd velem ordítozni de tévedtem.
- Köszi – mondta – Legalább nem nekem kellet megmondanom nekik… - gondolkodott el.

( Bella szemszöge )

Kifejezetten örülök, hogy már nem vagyok annak a cégnek a tartozéka. Úgy bántak velem, mint egy tárggyal, akit csak egy mozdulattal arrébb lehet rakosgatni.
- Akarsz arról beszélni, hogy miért álltál meg? – kérdezte.
- Megláttam Õt… és a családját, vagyis a testvéreit. És már nem tudtam… hazugságot énekelni, mert olyan érzésem volt, mintha minden egyes szónál egy tört szúrtak volna a mellkasomba – mondtam de a végére már megint sírásba kezdtem.
- Sajnálom, nem kellet volna felhoznom! – hibáztatta magát.
- Mindegy… Legalább… kimondtam amit akartam. Nem kell magamban tartogatnom – motyogtam.

- Josh… - szólaltam meg egy idõ után – Nem… akarok tovább celeb lenni. Itt akarok maradni Forks – ban, tudom sok emlék köt ide engem… De nem akarok vissza menni New York – ba – mondtam, féltem a reakciójától.
- Szóval akkor rám sincs már szükséged? – kérdezte.
- De! Mert kell egy igaz barát!
- És menedzser már nem kell? Hát persze, mit is érdekel téged az én véleményem? Neked meg van mindened! Nagy ház, pénz meg minden! – kelt ki magából.
- Ne mondj ilyeneket! – lábadt megint könnybe a szemem.
- Mit mondjak? Örüljek, hogy kirúgtál? – kérdezte.
- Nem… - motyogtam.

Felálltam, feltettem a napszemüvegemet. Ránéztem Josh – ra aki csak a padlót fixírozta. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha elmegyek innen, mármint errõl a helyrõl.
Felvettem a kabátomat is majd elmentem innen. Messze errõl a színpadról. Gondoltam, hogy lesz valami gáz… De… Hogy ekkora, arra nem számítottam. Nem is az a baj… hogy leégettem magamat körülbelül ötven millió ember elõtt, hanem az, hogy rengeteg embert meg is bántottam a viselkedésemmel.
Szóval még egy lyuk a mellkasomban és a szívemben.

Csak sétáltam… és sétáltam… Azt hiszem haza fele, de még abban sem vagyok biztos. De amikor már megláttam a házat akkor már rájöttem, hogy jó fele haladok.
Valaki mindig volt mellettem és a sötét utat is megvilágították a vakus fényképezõk. Még kérdéseket is tettek fel nekem, de az agyam nem fogta fel azt, hogy pontosan mik is voltak azok.
De nem is érdekeltek… semmi sem érdekelt. Fura gondolat, de megakartam halni. Mindenkinek csak fájdalmat okozok, Edward – nak is és Josh – nak meg jó pár embernek még.
Amikor megláttam Edward aranybarna szemeit nem úgy csillogtak, mint másfél hónappal ezelõtt. Szomorúak voltak, amit én okoztam neki, mindenkinek csak kárt teszek. Nem tudok, olyan dolgot mondani amiben jót tettem volna.
Mondjuk a lemezben… De abból azok a számok sem az enyémek voltak, csak a tizennégybõl három. Errõl ennyit…

Beléptem a házba, majd felkapcsoltam a villanyt, belenéztem a tükörbe.
- Úristen… - motyogtam. Azt hiszem vízálló festékkel volt a szemem kifestve. De szemem mégis ki volt sírva és pirosak voltak. Gyorsan lekaptam a tekintetemet a tükörrõl.
Elõvettem a mobilomat, volt rajta jó néhány nem fogadott hívás. Josh – tól… Alice – tõl… Edward – tól… Emmet – tõl… és még a kiadó is hívott.

- Elegem van! – keltem ki magamból majd a fölhöz dobtam a telefonomat, ami sok kis darabra hullott. Ennek a telefonnak vége, de legalább nem hívogat engem senki sem. Mi történik velem? Miért állok így a világhoz?
Miért haragszok azokra az emberekre, akik nem ártottak nekem? Borzasztó vagyok, nem is érdemlem meg ezeknek az embereknek a szeretetét, amit most szerintem el is vesztettem…
Nem vagyok büszke magamra. Pedig szüleim mindig azt mondták, hogy milyen büszkék rám, hogy egyetlen lányuk ekkora nagy sztár, híresség lett.
- Francba! – morogtam majd belerúgtam a székbe ami feldõlt és nagy zajjal földet ért.

A földre rogytam és mély levegõket vettem, hátha segít, de nem segített. Annyi minden járt az eszembe, hogy egyszerûen nem tudtam gondolkodni se.
- Nyugi… - motyogtam magamnak. Valamivel el kéne terelnem a figyelmemet, de mivel?
Lehet el kellene mennem autózni? Hátha akkor kicsit elterelem a figyelmemet. Igen ez jó lesz…
De a Mercedes – sel megyek mert a Chevy – m azt nem tudom hol van…

Feltápászkodtam, elõvettem a Mercedes kulcsát majd mentem ki az ajtón. Hogy miért teszem ezt? Fogalmam sincs…
Talán azért, hogy kiszellõztessem a fejemet, ami nem hinném, hogy sikerülni fog. De hátha a vezetésre fogok majd koncentrálni.

Nem is foglalkoztam a felém jövõ kérdésekkel csak mentem és mentem elõre, addig míg el nem értem az autómig.
Beültem majd jó hangosan becsaptam, hátha így lepattannak rólam a fotósok. De amint már indítottam a motort, Õk is rohantak az autójuk felé.
- Francba… - morogtam. Felhangosítottam a rádiót. Az egyik kedvenc számom, ment rajta, de még ez sem vigasztalt meg. Hogy vigasztalna egy nyavalyás dal? Sehogy…

Nem tudom merre akartam menni, de csak mentem. Majd valahol csak kikötök. Csak azt nem tudom, hogy kerülök vissza
- Nem érdekel… - suttogtam. Belenéztem a visszapillantó tükörbe ahol szorosan haladtak utánam. Szuper…
Rátapostam a gázra és a rádiót is hangosabbra vettem. Úgy dörömbölt a zene, hogy majd kiszakadt a dobhártyám, de nem vettem halkabbra. Már magam ellen is fordulok… Szánalmas vagyok…
Az élet nehéz… A halál békés és könnyû… - ezek a szavak jártak az eszemben.

Ismét belenéztem a visszapillantó tükörbe még jobban rám nyomultak a fotósok.
Még jobban beletapostam a gázba. Már a kilométeróra meghaladta a százhúszat. Most az útra tereltem a figyelmemet.
Annyira erõsen fogtam a kormányt, hogy új perceim már kifehéredtek. A gázra is erõsebben rátapostam.

Teljesen simán ment a kis kiruccanásom… egy darabig.

Nem tudom, de minden olyan gyorsan történt! Egy nagyon éles kanyar jött, próbáltam beszedni a kormányt de nem sikerült. És egy óriási nagy csapódással a fának ütköztem a kocsival.
Minden egyes testrészem elzsibbadt, nem éreztem. Majd csak a sötétség és semmi más.

( Edward szemszöge )

Annyira zavart voltam. Örültem, hogy újra láthattam Bella –t, de bûntudatom volt amiatt, hogy miattam hagyta abba az énekes bizniszét…
Nagy csönd volt az egész nappaliban ott volt a család. De a csöndet megzavarta, Carlisle telefonja.
- Halló?- szólt bele – Hol történt ez? – kérdezte felhúzott szemöldökkel – Túlélte? Rendben indulok – azzal felállt.

- Sajnálom el kell mennem! Egy súlyos baleset történt Forks határánál, a nõ még éppen hogy él – kapkodva felvette a kabátját, egy csókot nyomott ajkaira majd elment. Már csak az autó zaját lehetett hallani.

- Mi történhetett? – kérdezte Alice.
- Mintha nem láttad volna… - morogtam. Úgy csinált, mintha nem látta volna. De ez nem történhetett meg, mert Alice mindenkinek a jövõjét látja csak…
Kitágult szemekkel néztem Alice – re, aki rögtön tudta mire gondolok.
- Nem hiszem el! – kiabáltam azzal rögtön futottam a Volvo – m felé. Miért mindig Õ kerül bajba? Annyira ideges voltam, még a mindig védett autómmal is rondán bántam. Erõbõl csapkodtam az ajtaját ami csoda, hogy megmaradt és nem tört szét.

Kerékcsikorgással fordultam ki a garázsból, majd teljes gázzal indultam a kórház felé.
- Csak még idõbe legyek… - suttogtam meggyötörten. Vettem egy mély levegõt majd kifújtam, hátha ez megnyugtat de amire én gondoltam az nem jött el. Gondolkoztam azon, hogy felhívom Carlisle – t de arra jutottam: nem mert lehet most Bella – t kell ellátnia. Pedig többször is a kezembe akadt a telefon, de már amikor nagy kisértésbe estem kidobtam az ablakon.

Pár perc alatt érkeztem meg a parkolóba, nem is csoda hisz több, mint százötvennek zúztam a forks – i úton.
Az elsõ helyre leparkoltam majd emberi tempóval futottam tovább a folyósokon. A recepciós nõ semmi információt nem akart nekem adni.
- Dr. Cullen fia vagyok… - na ha már ez se jön be.
Oh akkor ez a fiú is azért olyan helyes…
- Öhm… a mûtõben van… - lihegte a nõ.
- Köszönöm – én azzal már futottam is tovább és a mûtõ elõtt meg leültem az egyik székre, fejemet a tenyerembe temettem, majd vártam, hogy mi fog ezután következni…