21.fejezet

Itt a következő fejezet ;) Köszönöm a komenteket ismét és holnap megint friss ha meglesz az öt koment :D
Jó olvasást!

Is made to need this for me? – 21.fejezet

( Bella szemszöge )

Indultam hazafelé, nagyon lassan mentem, még jó, hogy Forks nem nagy város, nem csináltam közlekedési dugót. Maximum a paparazziknak de õk meg nem érdekelnek, ez a munkával jár – elnevettem magamat, nem tudom miért, pedig amit mondtam még viccesnek se lehet mondani.
Ismét elmentem a suli mellett, ahol most egy ember sem volt, hétvége van. Mennyire ki tud halni Forks , ha hétvége van.
De ma este ez nem így lesz, állítólag több megyébõl jönnek ide, ebbe a kis városba Forks – ba.

Megérkeztem a házhoz, kiszálltam majd becsaptam az ajtót. Mentem egyenesen tovább a bejárati ajtóig, kérdeztem tõlem a fotósok, de most nem válaszoltam rájuk.
Úristen milyen hangulat változásaim vannak.
Bementem a házba levettem a kabátomat, felakasztottam.

Szemem megakadt a zongorán, magamban, felidéztem azokat az idõket, amikor Edward tanított engem zongorázni.
- Azok voltak a jó idõk… - suttogtam majd leültem a zongora mögé, ujjaimat végig húztam a billentyûzeten amit már kicsit belepet a por.

Fogalmam sincs, hogy mit de játszani kezdtem egy mély dallamot, majd énekelni kezdtem, csak úgy jött belõlem a szöveg, pedig meg se írtam, mintha már egyszer mégis megírtam volna egy képzeletbeli lapra, ami most az agyamban járkál.
Tetszett a dal, örülök, hogy Õ megtanított engem zongorázni, csodálatos hangszer.

***

Már nem tudom hanyadjára játszottam, le a dalt.
Ránéztem a fali órára, ami már háromnegyed tízet mutatott.
- Aj ne… - gratulálok, megint késésben vagy Bella.
Felálltam a zongorától majd gyorsan felszaladtam az emeletre a szobámba.

A szekrénybõl kivettem egy sima farmert egy pulcsival, itt nem lehettem egy szál pólóban mert hideg van, bár a koncerten úgy leszek, mivel a színpadon nagyon meleg szokott lenni.
Gyorsan magamra kaptam a ruhát majd szaladtam is le a földszintre. Szemem az órára tévedt amin már idõ volt, na mindegy Josh vár majd egy kicsit, kibírja.
Elõvettem a mobilomat és írtam neki egy SMS – t, hogy kapja össze magát mert megyek érte.

Kivágódtam az ajtón, bezártam majd mentem tovább a ,, tragacsomhoz ’’. Hiába hisztizett miatta Josh én akkor is szeretem ezt az autót. Nem érdekel más véleménye, ez Bella –s autó, a Mercedes pedig Isabella – s.
Most pedig Forks – ban vagyok, szóval a Bella – s kocsival fogok járkálni. Felpörgettem a motort ami nagy zajjal be is indult. Szerettem ezt az autót, nem mondanám, hogy megnyugtat, de azért szerettem.
Kihajtottam az útra, majd gyorsabb tempóval elindultam, Josh motelja felé. Bár… attól függ a furgontól mi számít gyorsnak.
Hatvannal mentem de majd szét esett szegény.

Döcögve, de megérkeztem a motel elé ahol már Josh várt. Intett nekem majd beszállt a kocsiba. Vártam, hogy tesz majd valami megjegyzést a kocsimra de nem tette.
- Hova is kell amúgy menni? Mert… Már bejártam Forks egyik felét, de fogalmam sincs, hogy hol lesz a koncert – mondtam.
- Cseréljünk helyet – mondta majd kiszállt én meg átültem az anyós ülésre.

- Láttam már a helyet, szuper – vigyorgott.
Ha õ mondja akkor biztos úgy van. Néztem ki az ablakon, elhaladtunk több ház mellet is.
- Messze van még? – türelmetlenkedtem és Josh – ra néztem.
- Megjöttünk – mondta és felém mutatott. Kinéztem az ablakon, ahol egy nagy színpad állt, tényleg nagy volt nem is értem, hogyan fért el itt. De ezen a helyen még nem jártam, pedig biztos voltam benne, hogy Forks – ban vagyunk.
Vagy lehet, hogy jártam itt, csak most a színpad miatt teljesen máshogy nézz ki.

Josh leállt valahova és én már pattantam is ki a kocsiból. Körbefordultam és tényleg szuper volt és ide elképzeltem a közönséget is, önkétlenül mosoly húzódott ajkaimra.
- Tetszik? – kérdezte Josh.
- Imádom – vigyorogtam.
- Már minden le van zárva, körülbelül fél mérföldes körzetben, minket is alig akartak beengedni a jármûved miatt…
- Nem is láttam a rendõröket… - mondtam elgondolkódoan.
- Biztos annyira lefoglalt a táj – bökött meg.
- Ja… - mondtam.

- Isabella! – most már mindenki így köszön, ha találkozik velem?
Megfordultam a hang irányába és egy negyven év körüli pasassal találtam szembe magamat.
- Lucas Johnson vagyok – mutatkozott be.
- Jónapot, Isabella Hartford – mosolyogtam és kezet ráztam vele.
- Hogy tetszik? – kérdezte.
- Nagyon tetszik, imádom – mosolyogtam rá.
- Ennek örülök – mondta – Meg kell beszélnünk néhány dolgot – mondta.

- A sminkes és a fodrász körülbelül ötre megy hozzád, fél hétre végeztek szerintem. Amíg még összeszedet magad, egyéb dolgok. Hétre negyed nyolcra ideérsz – sorolta a teendőket – És a másfél órás koncert kilenckor kezdõdik, de jobb ha elõbb itt leszel gyorsan elfog telni az idõ – mondta.
- Oké – mást nem nagyon tudtam mondani, mert még most kezdenek leesni nekem a dolgok.
- Menj fel kérlek a színpadra – mondta és arra intett.
Bólintottam majd felmentem. Elõször csak körbenéztem milyen a lelátás. Tetszett, azt hiszem ez idáig a legjobb kilátás meg minden.

Már ott voltak a dobok, meg egyéb hangszerek, köztük egy zongora is, azon különösen megakadt a szemem.
Leültem mögé és mint pár órával elõtte végig húztam a billentyûkön az ujjaimat.
Elkezdtem játszani azt a dalt, amit a délután, elõször a mély egyenletes zongora szóló majd ehhez csatlakozott a szöveg is.
Igaz, nem volt valami sok, de még is – azt hiszem – érdekes volt. Hallgatható volt. Szívesebben éneklem ezt mint azokat a hazugságokkal teli számokat amiket a kiadó adott ki nekem.
Be kellett vallanom nem is szívesen énekeltem azokat, de mindent értük nem?

- Bella! – jött oda vigyorogva Josh.
- Mi az? – kérdeztem.
- Ez szuper volt! Mióta tutsz zongorázni? – kérdezte.
- Õ tanított meg – mondtam. Nem akartam kimondani a nevét, fájt… Pedig már sokszor kimondtam… De itt Forks – ban mégis volt valami más ok is…

- Ez lesz az elsõ dal – mondta Josh – Hé, Lucas! Van a színpadban ilyen… tudja amikor le meg fel lehet állítani. Színpadi lift!
- Igen van – mondta – Szeretné ha használnánk?
- Igen – bólintott Josh.
- Isabella, te leülsz a zongora mögé ami majd felemelkedik és meg nem áll a színpadig. Akkor ott elkezdesz játszani ez lesz az elsõ szám – mondta el tervét.
- Én benne vagyok – mosolyogtam.
- Szuper akkor, Lucas oda lehetne majd vinni a zongorát? – kérdezte Josh.
- Természetesen – mondta – Amire a koncert lesz már lent lesz a zongora. A színpad alatt lesz és onnan jön fel a színpadra – magyarázta Lucas.
- Aha, értem – mondta Josh – Szuper lesz – vigyorgott.


Teljesen tetszik nekem, hogy zongorázhatok. Ebben legalább magamat adhatom ha már máskor nem. Bár lehet nézi a kiadó is a tévét – mivel több adó is leadja a koncertet élõben. Már ezért se hibázhatok igazán, vagyis néhány ember szerint.
De én szerintem meg igen, csak ember vagyok ennyit megtehetek én is, nem érdekel kinek tartanak engem.

- Kérlek, Isabella állj a mikrofonhoz és kezdj bele egy dalodba – mondta. Õ leugrott a színpadról majd hátra ment. Azt hiszem azért, hogy hallja, hogy hátul milyenek a hangok.
Intett, hogy kezdjem én pedig nem késlekedtem:
- Guess this means your sorry, Your standing at my door... – kezdtem ez az elsõ sort.
Közben Josh is ott állt mellettem aki énekelt velem, elnevettem magamat és alig tudtam tovább énekelni de valahogy sikerült.
Kivettem a mikrofont az állványból és odamentem Josh – hoz, odatartottam neki a mikrofont és énekelt, nem mondanám, hogy nem volt hamis, de nem is volt olyan rossz, mint az elképzeltem.

- A hang az jó – jött vissza Lucas – Már csak el kell kezdõdnie a koncertnek – vigyorgott – Melyik adók is közvetítik élõben? – kérdezte Josh – tól.
- Az az ABC Family, MTV és azt hiszem a BBC – mondta Josh.
- Ezek nagyon híres tévék – mondtam.
- Igen azok – mosolygott Josh – És… Elõ adásba fog menni ahol nem tudom hány millió ember fogja ezt látni – na most nagyon megnyugtatott ezzel.

- Kösz a nyugtatást… - morogtam.
- Jobb tisztába lenni a tényekkel nem? – kérdezte és megbökött.
- Hát persze, nem tudom te milyen képet vágnál, ha megtudnád, hogy körülbelül ötven millióan fognak nézni téged és ha valamit elrontasz, jön a másnapi kritika, hogy Isabella Hartford egy számot nem tud elõadni semmilyen hibázás nélkül, huh de jó nekem! – mondtam ki a véleményemet.
- Nyugi! Csak poénból mondtam…
- Oké, bocsi csak ideges vagyok… Van valami elõérzetem… megint ... – morogtam.

- Mi a baj? – kérdezte.
- Azt hiszem lesz valami a koncert közben…
- Legyen playback? – kérdezte – Megoldhatjuk.
- Nem kell, saját hangomat akarom hallani az este… Majd… megoldom… - mondtam.
- Rendben – adta meg magát Josh.
- Isabella, ha nem szeretnél itt lenni akkor tõlem nyugodtan haza mehet – szólalt meg Lucas – A ruhádat meg te választhatod ki – mondta.
Na végre valami amiben én dönthetek és nem más… Ez is haladás már.
- Oké, akkor én haza megyek mert pihenni akarok… Túl sok minden forog az agyamban – mutattam a fejemre.
- Menj csak, pihend ki magadat – mosolygott Josh.
Intettem majd mentem a furgon felé.
- Ne vigyelek haza? – kiáltottam neki.
- Nem kell, van itt még elintézni valóm! – kiáltott vissza.
Rávigyorogtam megfordultam majd mentem tovább a kocsimhoz.
- Ha nem hát nem… - motyogtam magamnak.
Pedig én most felajánlottam, ne szidjon ha máskor nem lesz még egy ilyen alkalom. Olyan érzésem volt, mintha néztek volna engem. Megálltam majd megfordultam.
De nem volt ott senki sem.
- Már megbolondulok… - morogtam.

Mentem tovább, de akkor ágak zaját hallottam meg, ismét megálltam majd felnéztem a fára.
Pedig valaki nézett engem, de nem tudom, hogy ki… De az is lehet, hogy szimplán meg bolondultam, nem tudom már.

Beszálltam a furgonomba elõkotortam a zsebembõl a kulcsot majd beinditottam a motort vagyis hát… akartam, de nem jött össze.
- Jaj ne… ne… ne tedd ezt velem! – mondtam és rácsaptam a kormányra – Ajj! – kiáltottam fel, kiszálltam a kocsiból.
- Jól van Bella… Semmi baj, majd gyalogolsz, úgy is tök jó idõ van! – szuper már magamban is beszélek.

Egy nevetést hallottam… olyan… ismerõs volt… De nem…
Zsebembe megszólalt a telefonom hangja.
- Mi van? – kiabáltam bele.
- Na mi az a kocsid lerohadt? – nevetett Josh. Megfordultam a színpad fele aki ott integetett nekem.
- Áh! – azzal lecsaptam.
Ha most csak azért hívott, hogy felidegesítsen, mert ha ezért akkor teljesen bejött neki az ötlet. Vagy ha nem ezért akkor nem tudom miért de nem is érdekel.

Eddig annyira jól indul a napom, hogy lehidalok mindjárt magam elõtt.
A tegnap este se volt semmi, Josh tök jól leitta magát. Az azelõtti napok még valahogy normálisak voltak de aztán már… Minden össze – vissza, semmi értelme semminek. Mármint van, de most mindenbe csak a rosszat látom és mindenbe belekötök ami él és mozog.

Sétáltam a járdán amíg el nem értem, a rendõrökhöz akik lezárták ezt a részt.
- Jó napot Mis. Hartford – köszöntek nekem.
- Maguknak is – mondtam. Próbáltam normális hangon beszélni és nem bunkón, ami valljuk be… Nem nagyon sikerült, szóval most mondhatják, hogy milyen egy bunkó sztár aki még normálisan beszélni se tud ember társaival… Vagy mondjanak bármit.
Most miért vagyok ilyen ember meg minden gyülõlõ? Nem is ártottak nekem… És én meg ekkora bunkó vagyok.
- Mis Hartford miért gyalogol? – jött oda egy interjús csajszi.
- A drága jó furgonom, tövire kiakadt és úgy gondoltam, hogy úgy is olyan jó idõ van sétálok – mondtam.
- Én azt hiszem mindjárt esni fog az esõ… - mutatott az égre, felnéztem.
- Még jobb! – mondtam – De Forks – ban körübelül az év háromszázhatvanöt napjából, háromszázhatvan napon szakad az esõ, vagy hó vagy bármi más ami csapadék – mondtam.
- Nagyon ismeri Forks – ot – dicsért a nõ.
Ha rá guglizik már akkor láthatja, hogy Forks Washington állam legcsapadékosabb területe… De hát ezeknek az esze is annyi, mint a nulla!
- Itt éltem másfél hónapot – mondtam.

- Mondana valamit a magánéletérõl? – mindenki ezzel a témával jön… De én meg mindig kipasszolom, nem vagyok hajlandó errõl beszélni. Nem is tudnék és Õket se akarom belekeverni ebbe.

- Ez azt hiszem az a téma amirõl nem nyilatkozok – mondtam közömbösen, nehogy kivegye a hangomból a szomorúságot – Minden tévés… vagy interjús ezt kérdezi tõlem, és soha sem válaszolok rá, és sajnálom ez most is így lesz – mondtam majd feltettem a napszemüvegemet és sietõs léptekkel mentem tovább.

Most már szerencsére lepattant rólam, szóval már nyugodtan voltam egy fokkal. Szerintem versenyeznek, hogy kinek fogom elmondani a magánéleti dolgokat, na de arra várhatnak.
Most tutira azzal lesz tele minden, hogy mekkora egy bunkó voltam most ezzel az interjússal. Csak amikor már tízedjére teszik fel ugyanazt a kérdést akkor már kezdek kicsit kiborulni.

Már közel jártam a házhoz, már láttam. Bár amennyire lehetett, az emberektõl és a kocsiktól.
Nem mentem gyorsabban most már lassítottam. Néha megfordult a fejemben, hogy meg kéne fordulnom, mert mintha követtek volna engem… De nem tettem.

Egyszer megjelent mellettem ez kislány akinek a kezében egy toll és egy papír volt.
- A… Alá tetszik nekem írni? – kérdezte, elmosolyodtam látszott rajta, hogy izgult.
- Persze – mondtam, nem lehetett több hat – hét évesnél. Leguggoltam hozzá így egy szintbe voltam vele.
- K… Köszönöm – mosolygott.
Megfordult majd elment. Aranyos kislány volt. Feltápászkodtam majd most már meg állás nélkül mentem be a házba.
Hányra is jön a sminkes meg a fodrász? Azt hiszem ötre… Akkor még a ruhámat is ki kéne majd választanom… Vagyis most fogom.

Felcsattogtam az emeletre majd a szekrényemhez. Nem fogok nagyon kiöltözni, máskor se tettem.
Végig néztem a polcokon majd szemem megállt egy fekete farmeren, majd egy fehér mintás pólón, cipõnek meg egy sima csizmát választottam. Letettem õket az ágyra.
A sminkes meg a fodrász majd kitalál valami jó kis sminket és hajat. Nem fogok bennük csalódni – szerintem.

Vettem egy nagy levegõt, majd odamentem az ablakhoz. Kinyitottam, és kinéztem rajta. Behunytam a szememet, arra gondoltam, hogy ez hátha elûzi a gondolataimat… És kitisztul a fejem. De nem ez jött, mintha valaki belelopózott volna az elmémbe és elõ hozott volna minden borzasztó emléket… ami ûrt vés a mellkasomba.

Azokat az idõket idézte fel amikor itt volt Edward… Pár perccel azután, hogy megtudta ki is vagyok én valójában. Felidézõdött Edward azon arca amikor megmondtam neki, hogy jobb lesz így mindenkinek… - mármint nekik, nekem nem. De valahol mégis örülök, hogy nem jött utánam, mert tudom biztonságba van a titkuk.
Valahol meg nem boldogtalan vagyok, mivel, tudom, hogy Õ mindeniért megát okolja, hogy Õ tehet errõl pedig ez nem így van, mert én vagyok a bûn bak…

Gyorsan kinyitottam a szememet, hogy elûzzek minden gondolatot a fejembõl és tisztán gondolkodjak, de még mindig ott volt az agyam egyik részén, hogy mekkora egy szemét vagyok… hogy nem kellet volna ezt megtennem.
De most már teljesen mindegy mert ez ellen nem tudok mit csinálni.
Néha reménykedek, hogy ez csak egy álom és mindjárt felébredek… De rá jövök, hogy ez nem így van… És nem fogok felébredni a rém álomból…