16.fejezet

Köszönöm a kommenteket :D Szűkítek ezért minimum 5 komment egy új fejezetért. Persze lehet többet is írni, de a minimum az 5 :D
Jó olvasást ;D

Ez Bella könyve, de nem igazán életrajzi, hanem összefoglalja a Forks - ban történteket.

Is made to need this for me? – 16. fejezet

Bella könyve…

A nevem, Isabella Hartford. 1987 szeptember 13 – án születtem New York – ban. Hét éves koromban lettek rám figyelmesek az emberek egy tehetség kutató miatt. Szüleim mindent megtettek, hogy híres legyek. Többször megfordul a fejemben, hogy: kellett ez nekem? Vagy egyáltalán akartam azt, hogy ekkora nagy sztár legyek?
Egyik felem akarta, de a másik felem inkább a normális élet felé menne. Nem hiába akartam menni Forks – ba és nem hiába lettem szőkéről barna. Kék szememet eltüntettem barna kontak lencsével. De megérte: kiléptem az ajtón és egy lesifotós se vett engem észre, ami következtében gyerekes öröm jött rám.

Tapasztalatom lehetett, hogy milyen lehet normális embernek lenni ez megvalósult és másfél hónapig sikerem volt ezzel kapcsolatban.

Forks… Mindig egy esős kis város, az év háromszázhatvanöt napjában körülbelül csupán három – négy napjában süt a nap. Ki akarna egy ilyen városban élni/lakni, hacsak nem az aki új életet akar kezdeni. Én ezt tettem.

A repülőn, Port Angeles felé haladva elnéztek mellettem és ez is örömöt hozott rám. Leszállásnál szintén. Tovább haladva Forks felé taxival, a sofőr rendes volt velem és előttem is Isabella Hartford – ról beszélt, de nem sejtette, hogy Ő maga személyesen ül mögötte a hátsó ülésen.

Innen kezdődik a történetem:

A látszatot tartanom kellet, egy használt autót vettem egy 1963 – as évjáratú Chevy furgont, mely a most is a feljárón pihen Forks – i búvóhelyem előtt. Fáj érte a szívem, de tudom nem mehetek vissza érte.

***

Elsõ nap a gimnáziumban, mindenki érdeklődve figyeli az új lányt, vagyis engem ahol Bella Swan – nak ismertek az emberek.
Egy kisebb baráti csoport rögtön be is fogadtak engem, ami szintén jól esett, mert igaz barátaim soha nem voltak. Nem tudhattam, hogy a bulik és az ingyen cuccok miatt járkáltak velem, vagy azért mert én vagyok Isabella Hartford.

A baráti társaság megkérdezte ülnék – e velük, én persze igent mondtam. Néha idegesített, hogy mindenki engem néz, mert nem szerettem középpontban lenni, ott is normális lánynak éreztem magam és nem a főcímlapon szereplő dívának.

A menzán megjelent egy család mindenki ámulattal, irigységgel vagy utálattal nézte őket. Én bámulattal, olyan ember feletti szépséget senki se látott még. Öten voltak és egy asztalnál ültek, szemeim közöttük cikáztak míg meg nem állt az egyik személyen. Azt hiszem Ő volt a leggyönyörűbb ha lehet egy ilyet mondani egy srácra, Forks – ban nincsenek határok szóval azt hiszem lehet.

Az otthon töltött napjaim nem igazán volt valami élmény dús, mivel vagy házi feladatot – ez újdonságnak számított mivel én nem jártam iskolába, mivel magántanuló voltam és nem várták el, hogy leckét készítsek – vagy ételt csináltam magamnak.

Bármikor amikor kiléptem a házból reflex szerűen néztem szét, hogy hol támadnak le a paparazzik, de ekkor mindig kellemes csalódás ért engem mivel egy sem volt a közelben. Élhettem tovább életemet Bella Swan – ként.

Iskolás napjaim sem teltek általában különösebben. A második napon a szekrényemnél voltam és akkor szólított meg először. Ijedtemben kiestek a könyvek a kezemből, de kellemes volt, mert hangja olyan volt, mint a bársony.
Mint kiderült az-az óránk azonos volt és így együtt mentünk és a tanár is egymás mellé ültetett minket. Így akarta a sors? Egymásnak szánt minket? Meglehet bár, ki tudja?
Akkor azon a napon már együtt ebédeltünk kezdtünk egyre jobban élvezni a másik társaságát.

Én nem akartam senkivel sem szorosabb kapcsolatot, de a szerelemnek nem lehet irányítani az csak jön és nincs megállás, az érzelmeknek se tudunk parancsolni, bár kitudja, valaki még erre is képes.
De ezt nem bírtam, Hozzá és a családtagjaihoz is egyre közelebb kerültem, lettek igaz barátaim és tudom, hogy Õk nem Isabella Hartford barátai mert Ők még Bella Swan – t látták bennem.

Néha megfordult az a fejemben, hogy talán el kéne mondanom nekik az igazat. De féltem. Mindig az járt a fejemben, hogy mi lesz akkor ha már nem Bella – ként hanem Isabella – ként kezelnek majd engem? Nem bírtam volna ki mert már annyira megkedveltem Õket.
Közelebb kerültem hozzájuk, minden nappal, órával, perccel és másodperccel. Ha ott hagytam volna õket – önszántamból – tudtam, hogy nem bírtam volna ki. Szívemhez nõttek.

Szüleim évekkel ezelőtt meghaltak de mégis lettek pót szüleim és testvéreim.
A szemeivel szeretet, melegséget sugárzó anyám, aki nem tudott volna nekem soha sem ártani és Õ is gyermekeként tekintett rám.
Az orvos, szõke hajú apám, aki ha ügyetlenkedésemmel valami kárt tettem magamban segített rajtam.
A vicces – néha durva – bátyám, akinek viccei már néha túl mentek a határokon, de mégis bátyámként tekintettem rá.
Hiú nővérem, akivel nem lett olyan szoros a kapcsolatom, de most Õ is hiányzik nekem.
Egy fájdalmas oroszlán szerû kinézetû bátyám aki, sok mindent tett azért, hogy érzéseim jobbak legyenek.
Koboldszerû húgom akit legjobb barátnõmnek tekintek.

És végül Õ. Õ aki megváltoztatta életemet, aki miatt érdemes élnem. Mindig fejemben jár ez a kis idézet ami Õ mondott nekem:
- És akkor az oroszlán beleszeret a bárányba…
- Micsoda buta bárány…
- Micsoda beteg mazoista oroszlán…
Ez volt a kedvenc idézetem.
Mindegyik családtagban szerettem valamit.

És ezeknek az embereknek mégis gátlástalanul hazudtam. Mindig eszembe van az amikor a suli parkolójában álltunk. Hirtelen megjelenik egy szokatlanul ismerõs autó, John Straker személyében aki mindent elárult és tönkretette az életem egy részét.
Oda jön hozzánk és beszél, felfedi kilétemet – igaz a családnak már elkellet volna mondanom, de féltem.

Emlékszek azokra a döbbent arcokra, akik engem néztek, mintha rosszul hallották volna ezt az egészet, de pedig jól hallották… Sajnos jól.
Kivettem barna kontak lencsémet és elő bújtak tengerkék szemeim. Azt hiszem itt ástam el magam előttük és ez volt az a pont ahol megutáltak engem.

Josh, a menedzserem is megjelent, aki szintén döbbent volt, de elráncigált onnan egyenes az autóba. A forksi otthonomhoz mentünk, hogy adjon egy órát, míg összepakolok.

Megjelent Õ. Nem tudtam hirtelen a szemeibe nézni, de kényszerített rá. Az volt a legborzasztóbb, hogy nem haragudott rám. Sõt! Visszafogadott volna ugyanúgy. De már késõ volt. Mennem kellet, mert ezzel kockáztatnék rengeteg mindent.

Hazudtam körübelül ötven millió embernek, de talán visszafogadnak engem.
Hazudtam családomnak akik befogadtak engem, fogalmam sincsen mire kéne számítanom.
Hazudtam annak akit a világon a legjobban szeretek, de visszafogadott volna engem. Azt hiszem azon a napon hullhatott a legtöbb könnyem, körülbelül fél órán belül.

Volt már olyan titkod, amit nem mondhattál el senkinek? Mert azt a személyt akit szeretsz veszély fenyegetné? Én így érzek most… egy titok amit te tutsz… és senki más.

Persze, ha ez egy könyv lenne akkor nem ilyen rövid lenne, hanem sokkal hosszab. De most ez így alakult, sajnálom, remélem azért olvasható volt és tetszett :)