19.fejezet

Na akkor itt a 19. fejezet, köszönöm a komnenteket és majd válaszolok rájuk - tényleg. Öt komi és holnap friss ;D Amúgy tele van helyesírási hibával, nézzétek el nekem ;D

Is made to need this for me? – 19. fejezet

( Bella szemszöge)

New York…
Los Angeles…
Miami…
London…
Malibu…
Néhány kisebb amerikai város…
Végül…

- Üdvözöljük Forks – ban – olvastam el a táblát. Gyomromban ezer pillangó kezdett egy repdesni és mintha ki akartak volna törni.
- Jól vagy? – kérdezte Josh, Õ vezetett most. A nagy részben New York – ban én vezettem de aztán azt mondta, hogy majd Õ átveszi a vezetést, nehogy elaludjak. Meg abban sem volt biztos, hogy képes vagyok figyelni az útra. Szóval jó lesz ez így…
- Foglaltam egy kis motelt és ott…
- Én szeretnék az itteni lakásomban lakni, ha nem baj – fordultam felé – Bocs, szólnom kellet volna…
- Semmi gáz – mondta – Akkor kiteszem magam a Motelben onnan meg oda mész ahova akarsz én elfoglalom magam – vigyorgott.
- Oké – mondtam.

- Minden rendben lesz? – kérdezte mikor leparkolt a motelja elõtt.
- Persze – mondtam, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg igaz is.
- Rendben, akkor szia. Este átmegyek, nekem ne bulizz egész este – vigyorgott.
- Oké, amúgy ma megyek még az árvaházba is – Õ bólintott, intett egyet én átültem a vezetõ ülésre majd elhajtottam.

Lassan mentem a felismerések néhol boldog, néhol viszont fájdalmat tükröztek bennem. Elmentem a suli mellett is pont most csöngettek ki. Megakadt a szemem néhány ismerõs diákon, majd a szürke Volvo – n. Szememet szúrni kezdte valami, de könny az nem jött be belõle.
Nem nézelõdhettem a sokáig, pedig ezt tettem volna. Vettem egy nagy levegõt majd elindultam a házam felé. Már izgatott voltam, néhány ember már ott állt néhány tévés is, szóval, még durvább.
Kiszálltam kattogni kezdtek a gépek.

- Mis Hartford, miért az itteni lakásán akar megszállni? – kérdezte az egyik tévés.
- Ez azt hiszem sokkal kellemesebb hely, mint egy luxus hotel vagy bármi más – mosolyogtam.
- Milyen érzés újra itt lenni Forks – ban? – tette fel a további kérdéseket.
- Fura, mivel lassan két hónapja jártam itt utoljára, de semmi nem változott.
- Egybõl elvállalta, hogy itt lesz a koncert?
- Kicsit meglepõdtem, hogy ez a turné központja, de belementem. Most viszont kipakolnék – mondtam és bementem.

- Huh… - körbenéztem. Minden ugyanolyan volt, mint régen. Igaz néhol volt egy kis réteg por, de nem érdekelt, most… boldog voltam. Szívem majd kiugrott a helyérõl.
Felvittem a bõröndömet az emeletre és kipakoltam dezsavu’ érzésem támadt. Itt szívesebben voltam, mint New York – ban, nem tudom miért.
Lehet mert sok, emlék köt ide? Nem tudom… De szerettem itt lenni.

Körbenéztem a szobában, és szemem ott akadt meg ahol Edward árt akkoriban mikor megmondtam neki, hogy elmegyek… és jobb nélküle. Vagyis szakítottunk vagy nem. Nem tudom… Nem tudom ezt sehova se tenni.
Végülis szívességet tettem neki, mert nem lesz bajuk.

Inkább lemegyek mert a végén elbõgöm magamat.
A táskámban kutakodtam, hogy megtaláljam azt a kártyát amin rajta van a tízezer dolcsi vagyis az árvaház pénze.
- Hol a francba van? – morogtam.
Megcsörrent a telefonom majd felvettem.
- A kártya a pénztárcád kártya részében van – szólalt meg Josh.
- Te kutakodsz utánam? – bár nem bánom mert legalább meg van a kártya…
- Nem, de eltetted és nagyon siettél mikor azt csináltad. Szóval gondoltam, hogy úgy se emlékszel már rá, hogy hova tetted – nevetett.
- Oké, mindegy… Legalább megvan… Most megyek, nézz a tévébe – nevettem majd letettem.

Felvettem a kabátomat, mivel itt már nem volt olyan meleg, mint New York – ban. Még egyszer ellenõriztem, hogy a helyén van – e a kártya majd kiléptem. Már sok rajongó volt ott Szeretünk Isabella – s táblákkal.
Rájuk mosolyogtam, mutattam nekik béke jelet majd mentem tovább.
- Most hova megy Mis Hartford? – magánéletrõl nem hallottam.
- Van a közelben egy árvaház, ami elég rossz körülmények között van, szóval segítek rajtuk- mosolyogtam.
- Maga nagyon szereti a gyerekeket - küldtem felé egy mosolyt majd mentem tovább, de még egy kérdést rám zúdított.
- Mennyi pénzt ajánl fel nekik?
- Ez legyen az én dolgom – mosolyogtam, azzal már tényleg beültem a kocsimba és elhajtottam.
A csomag tartóm tele vannak ruhákkal meg édességekkel én rendeltem, mert azt hiszem nem fog ártani nekik.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe és láttam, hogy néhány paparazzis követ engem, de ezzel most nem foglalkoztam inkább az utat figyeltem.
Annyit tudtam, hogy Forks határában van ez az árvaház, de többet nem tudtam. Úgy is megtalálom… vagy ha nem akkor… Felhívom Josh –t bár szerintem Õ is pont annyit tud, mint én.

Lassítottam és körül néztem.
- Há – vigyorodtam el büszkén – Csak megtalálom én egyedül is – azzal behajtottam oda. Leparkoltam a „parkolónak” nevezett helyre majd kiszálltam.
Bementem és egybõl mindenki rám kapta a tekintetét.
- Jó napot kisasszony miben segíthetek? – kérdezte kedvesen egy negyvenöt év körüli nõ.
- Isabella Hartford vagyok – mutatkoztam be és kezet ráztam vele.
- Maga az – az énekes? – kérdezte mosolyogva.
- Igen.
- Miben segíthetek? – kérdezte.

- Inkább én segítenék – azzal odaadtam neki azt a kártyát amin rajta volt a pénz.
- De… - szóhoz se jutott.
- Hallottam egyik ismerõsömtõl, hogy borzasztó állapotban van ez a hely… Ezért arra gondoltam, hogy segítenék – mosolyogtam.
- Nem fogadhatom el… - ellenkezett és már majdnem visszanyomta a kezembe de visszautasítottam.
- Dehogynem! – mondtam.
A nõ csak nézte a kártyát, és szóhoz sem jutott, szerintem fel sem fogta, hogy mi történt, vagy hogy mirõl is van most szó.

- Nagyon… nagyon köszönöm, mindenki nevében! – mondta meghatódva és megölelt.
- Szívesen- öleltem vissza – A gyerekekhez… bemehetek? – kérdeztem.
- Persze – mondta és már vezetett is be.
- Hoztam nekik néhány dolgot…
- Oh Mis Hartford! – mondta és kijött velem az autómhoz.

Kattogtak a kamerák, de nem foglalkoztam vele, viszont a hölgy megilletõdött.
- Ne foglalkozzon velük – suttogtam a fülembe.
A kocsiból kivettem a cuccokat a felét én vittem a másik felét pedig a nõ.
- Azt hiszem nagyon örülni fognak nekik a gyerekek!
- Annak örülnék – mosolyogtam – Tudja… Én is árva vagyok szóval tudom milyen a gyerekeknek… - mondtam.
- Elhiszem, lassan tíz éve dolgozok itt – mondta.

- Gyerekek! – mondta a nõ, amint beléptünk oda ahol rengeteg gyerek volt. Mindannyian rám néztek és odajöttek hozzánk – Õ itt Isabella Hartford.
- Örökbe fogadni jöttek ide? – kérdezte az egyik kislány.
Összeszorult a szívem.
- Nem sajnos nem… - mondtam – De hoztam nektek valamit – mondtam. Leguggoltam hozzájuk és odanyújtottam nekik az édességet, mohón vettek belõle mindannyian.
Aranyosak voltak a gyerekek legszívesebben mindegyiküket örökbe fogadtam volna és hazavittem volna õket, de ezt nem tehettem meg.

- Maga is olyan aranyosnak tetszik lenni, mint Esme, Alice és Rosalie néni – szólalt meg az egyik kislány – Õk is hoznak nekünk mindig valami ételt vagy mást.
- Õk valóban tényleg rendesek – mosolyogtam, de majdnem elbõgtem magamat találkozni akartam velük. Hiányzott Edward csókjai és érintései.
- Tetszik ismerni õket?
- Csak hívjatok Bella – nak – mosolyogtam – Igen… ismerem õket – mosolyogtam.
- Ugye, hogy rendesek?
- Igen, nagyon is – mondtam.

- Máskor is eltetszik majd jönni? – most egy kisfiú szólalt meg.
- Ha erre járok, mindenképpen be fogok nézni – bíztattam õket, akik mosolyogni kezdtek. Annyira borzasztó nekik… Mert nekem – hála az égnek – nem kellet árvaházba mennem. Szerencsétlenségemben mégis szerencsém volt… valamennyire.

- Sajnálom, most már mennem kell – néztem az órámra. Alig voltam itt fél órát, de mennem kellet.
- Muszáj? – kérdezte az egyik kislány. Jaj ne… Mindjárt elsírom magamat.
- Sajnálom, de igen. Sûrû a mai és holnapi programom is – mondtam elszontyolodva – De igyekszek minél elõbb visszajönni Forks – ba – mondtam.
Õszintén szólva el se akartam menni innen szóval.

- Sziasztok! – intettem majd elmentem.
Még egyszer megnéztem az épületet és õszintén remélem, hogy az én általam felajánlott pénzbõl, feltudják újítani valamennyire az épületet.
Odamentem a kocsimhoz beültem és elindultam haza felé. Felpörgettem a motort majd kihajtottam a parkolóból.

Lassan mentem, pedig az autómnak ez nagyon lassú volt. Élveztem a tájat, gyönyörû volt. Nem is fogható New York – hoz, persze az is jó mivel nagy meg minden… De Forks – ban akkor is azt csodálom, hogy kicsi, takaros és a levegõ is jó. Nem kell a büdös autó gázt szívnom egész nap.
De nem ezért vagyok itt.

Mikor a kocsiban ültem inkább az ablakon néztem ki, jó formán az útra nem is néztem.
Aztán megérkeztem az én kis Forksi házamhoz. Kiszálltam és mentem volna be házban. De a szemem megakadt valamin. Az én jó öreg Chevy furgonomon.
- Kié az - az autó Isabella? – kérdezte valaki.
- Az én, forksi járgányom – vigyorogtam majd bementem a házba.
Elõvettem a telefonomat és tárcsáztam Josh számát.
- Mizu, Bella? – vette fel.
- Most jöttem vissza az árvaházból… - mondtam és leültem a kanapéra.
- Mi volt?
- Tényleg borzasztóak a körülmények… - mondtam – A gyerekek neveltek voltak és aranyosak is – mosolyogtam.
- Akkor azt hiszem jó helye lesz annak a pénznek ott.
- Igen, az teljesen biztos.

- Amúgy jó, hogy hívtál lesz este egy ilyen… inci – finci buli… Forks polgármestere… Meg minden ilyen fontos ember lesz ott, és meghívtak minket is – mondtam – Vacsora lesz pontosabban.
- Ma? – nyögtem fel.
- Ma…
- Oké… - morogtam. Most nem volt kedvem egy olyan helyre menni ami tele van rengeteg beképzelt majommal… Csak olyan emberek lesznek ott szóval.
- Álarcos bál lesz részben, de nem kell táncolni.– mondta. Akkor meg mi a francnak?
- Oké, és szerinted honnan fogok szerezni neked álarcot? – kérdeztem, mert most ez miatt nem fogok elmenni egy boltba, hogy vegyek.
- Nyugi azt viszek – vigyorgott.
- Este hétkor megy érted a limuzin én is ott leszek – na nem mondja. Ez nekem is leesett – Holnap délelõtt meg fõpróba lesz, rengeteg embert várnak többet, mint Los Angeles –ben vagy New York – ban.
- Huh…. Az azért… nem lesz semmi… - ájudoztam.
- Hát nem… De bocs, mos tkészlõdök. Csípd ki magad – nevetett – Hétre ott a limuzin, szia!

( Edward szemszöge )

Lent voltam a nappaliban, Esme itt sündörködött.
Carlisle bármelyik percben hazajöhet valami fontos bejelenteni valója van,de, hogy mi azt nem mondta el.
- Sziasztok! – lépett be az ajtón. Az autóját se hallottam, már a vámpírképességem is kezd befuccsolni.
- Mond el, hogy mi az a nagy hír! – könyörgött neki Alice.
- Hívd ide a többieket – kérte Carlisle.
Mindenki elsõ szóra már lejött, fogalmam sem volt, hogy mit gondol, mert nem használom már a gondolatolvasási képességemet.
- Szóval, ma kaptam egy hívást, hogy meghívnak minket egy ilyen… álarcos bálra… - mondta Carlisle.
- Tényleg? – vigyorgott Alice.
- Igen, aki rendezte ezt az egészet azt mondta csak a fontos embereket hívják meg és elhívott minket – mondta – És most kérdezem, elmenjünk vagy ne?
- Igen! – pattogott Alice. Most láttam az utóbbi hónapokban jó kedvûnek eddig annyira el volt szontyólodva.
- Többiek? – mindenki helyeselt – Edward? – engem miért nem tudott kihagyni?
- Nekem teljesen mindegy… Rendben… - megláttam Alice kölyök kutya szemeit én meg nem tudtam volna nemet mondani. Amúgy meg mindenképpen megyünk az arány miatt. Hat az egy ellen?

- Szuper – vigyorgott – Vannak álarcaink, gyerünk! – azzal felment az emeletre.
Sóhajtottam egyet majd felmentem a szobámba. Ott már ki volt készítve az öltönyöm.
- Flancos este lesz? – nyögött fel Emmet.
- Ja… - morogtam, majd becsaptam az ajtót.

Tudom, hogy Bella itt van Forks – ban, de nem kapcsoltam be a tévét. Többször megfordult a fejemben, hogy odamegyek hozzá, de inkább megfutamodtam. A könyvét is elolvastam és örömmel vettem észre, hogy még mindig szeret.
- Edward gyerünk már! – csörtetett az ajtón Alice – Öltözz! – parancsolta.
Fújtattam egyet majd gyorsan magamra kaptam valamit.

Kiléptem a szobából én lenéztem pöttöm húgomra aki ott toporzékolt.
- Na végre! – morogta és lehúzott a lépcsõn – Ezt vedd fel! – nyomta a kezembe a maszkot. Felvettem.
- Huh öcsi fel se ismerlek – vigyorgott Emmet, majd Õ is felvette a maszkot.
- Te sem festesz jobban – vágtam hozzá.
- Ez azért nagyon fájt Edward…. Nagyon… - mondta tetetett sértõdötséggel idióta bátyám.
- Jól van fiúk menjünk! – mondta Alice – Amúgy… Edward… nem akarom elrontani a kedvedet ezzel, de nem megyünk el Bella koncertjére? – elõször nem válaszoltam.
- Hát menj… - mondtam.
- De úgy gondoltam, hogy mi öten! – mondta Alice. Azok a rohadt kutya szemei.
- Jó! Legyen! – morogtam azzal kimentem a kocsihoz.
Nem akartam elmenni. Nem azért mert Bella rossz koncertet adna, vagy mert nem akarom látni.
De nem hiszem el, hogy a családtagjaim nem látják be – fõleg Alice – hogy fáj eszembe jutatni, vagy látni Bella – t mert fájdalmat kelt a mellkasomban…