26.fejezet

Na itt a következő fejezet köszi a komikat és jó olvasást ;D

Is made to need this for me? – 26.fejezet

( Edward szemszöge )

Josh dührohama a kamerának még egy hónappal a történtek után is mindig címlap… vagy benne van a tévében, de most ez nem érdekel senkit sem – vagyis a Cullen családot.
Most nagyobb baj is van a tévések nélkül is, hiszen Bella a történtek után még egy hónappal sem ébredt fel… Carlisle szerint ez már egy hosszabb kóma állapot, de bármikor felébredhet.

- Edward… - kezdte apám – Mivel Bella – nak volt már balesete ahol félévig tartott ez… ott nem volt semmi mellékhatás… vagy bármi más baja – nem tudtam mire akar kijutni – Nem akarlak Edward megijeszteni… De néznünk kell azzal, hogy bármilyen maradandó károsodás maradhatott Bella – ban ez rámehet bármire: a lábára, kezére, gerincére talán még… - itt elgondolkozott – Itt 1:1.000.000 – hez az esélye annak is, hogy a hangjára is rá ment… vagyis valamelyik hangszálára.
- De ennek kicsi az esélye… ugye? – kérdeztem ijedten.

Bella azt hiszem szeretett énekelni hiszen kiskora óta énekelt… Nem hiszem, hogy… kibírná ha nem tudna énekelni.
Hisz… mégis mindig énekelt… 1:1.000.000 – hez, mennyi az esély arra, hogy pont Bella lesz az a 1.000.000.?
- És… ha Õ lenne az… akivel ez megtörténne akkor… mi történne? – féltem a választól.
- Ha Õ lenne az… akkor egy kisebb mûtétre lenne szüksége… De… már végeztem többször ilyet… Próbálom jól elsajátítani, de… Százból… jó ha négyen – öten meggyógyulnak…
- Akkor…
- Vége lenne énekesi karrierje… - suttogta.

Csak néztem rá… Hisz… Bella… és az éneklés… gyönyörû hangja van és csak tizenhét éves… Ne…
- Ez… hogyan alakulhatna ki? Bármelyik hatás… - kérdeztem meggyötörten.
Elgondolkozott, lehet nem akarta ezt nekem elmondani. De mégis jobbnak látta, így elmondta:
- Úgy gondolom nagy ütés érhette a fejét az ütközésnél… - mondta itt megint elgondolkozott – Kisebb agyrázkódása volt… Így megfordult az a fejemben… hogy valami elmozdulhatott… ezzel valamelyik testrészét… tulajdonságát vagy képességét ami… ha felébred lehet nem úgy mûködne, mint a baleset elõtt… - mondta.

- Tudom, hogy Bella talán… élete része az éneklés, de ne feledd! Lehet nem lesz semmi baj… - nyugtatott, bár ez nem annyira jött össze, mert egyáltalán nem lettebb nyugodtabb – El fogok minden vizsgálatot végezni, mindenre megvan a legmegfelelõbb orvos és gyógyszer, talán mûtét.
Itt a XXI. században az orvos tudomány már nagyon fejlett így majdnem mindenre van megoldás – bólintottam egyet.

Carlisle zsebében megszólalt a csipogó ami annyit jelentett, hogy betege van.
- Mennem kell, ezt majd még átbeszéljük – mondta. Bólintottam õ meg már rohant is a következõ betegéhez.
Bíztam Carlisle – ban hisz nagyszerû az orvosi tudománya és tudom, hogy megfogja oldani ezt is.
Leültem Bella ágya mellé. Már nagyon régen nem voltam otthon egy másodpercre sem akartam itt hagyni Bella – t.
De a családom többi tagja is sokszor van itt, de nem annyit, mint én. Õk járnak még a forksi gimibe is de én otthagytam, mert már annyi érettségim van, hogy azt gondolom, nem ettõl függ majd a jövõm. Inkább Bella – tól és szívesebben vagyok vele, mint az idióta gondolatokat halljam egész nap az iskolába. Még az kéne.

Jessica a mai napig dicsekszik, hogy õ találkozott Isabella Hartford – dal és barátkozott vele meg ilyenek. Hát gratulálok neki.
Angela – val néha váltottunk néhány szót. Nagyon kedves lány, már tudom miért választotta Bella barátnõjeként. De õ még mindig… Azt hiszem nem is tudja, hogy mi is történt akkor, mert annyira meglepte.
De szerintem õ még mindig Bella Swan – ként kezelné és nem Isabella Hartford – ként. Benne van annyi becsület és tisztelet is.
Mike és Eric… ugyanakkora bunkók, mint eddig voltak, erre nem lehet mást mondani. Néha a gondolatukba eszükbe jut Bella és akkor is engem szidnak, mert miért nem velük járt, mivel õk most híresek lennének.
Hát igen õket csak ez érdekli és nem is az, hogy talán szeretnék – e Bella – t… Egy tárgynak használnák... Maj kihasználnák õt és hírességét.

Én soha sem tenném ezt vele, mert engem nem érdekel, hogy híres – e vagy nem, mert szeretem Õt és remélem mikor felébred újra együtt lehetünk és nem akar majd visszamenni New York – ba. Azt már nem bírnám ki… Több, mint félév és nem ölelhettem át rendesen… Nem hallottam, hogy szíve egyre hevesebben kezd verni, nem csókolhattam meg és nem láthattam, hogy arca pirosba borul a zavartságból.
Félév, de mégis mennyi dolog van amit csinálni lehetne ez alatt. Rengeteg azt hiszem még az én fejemben sem férne el, pedig vámpír vagyok és itt van a vámpír memóriám is.

Ajtó nyitódásra lettem figyelmes nem néztem oda.
- Van már valami… fejlemény? – kérdezte, húgom Alice és leült mellém.
- Carlisle mondott néhány dolgot… ami fontos lehet a közeljövõben… - érdeklõdve nézett rám – Azt mondta, hogy a balesetnél beüthette a fejét, volt agyrázkódása is és ezért lehet lesz valami maradandó károsodása, legyen az a keze, lába, gerince vagy bármi és ebben benne van az énekhangja is… Nem tudom miért hiszen nem találok összefüggést ehhez… - mondtam.
- Az énekhangja? – kérdezte ijedten Alice.
- Igen… - mondtam.
Sajnos nem látta, hogy mi lesz a jövõben, mert Bella jövõjét nem is látta… Ami õt is bosszantotta és engem is, mert nem tudtam mikor fog felébredni… Pedig már ezt vártam, hogy újra belenézzek szemeibe, hogy lássam, javult az állapota és mér jobban van. De ez még nem következett be.

- Többiek? – kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget.
- Otthon vannak… vadásznak, nagyon régen voltak… pont, mint te… - mondta és a szememre mutatott. Biztosan már éjfeketék lehettek…
- Nem akarom itt hagyni…- motyogtam és visszanéztem Bella – ra. Olyan fehér volt az arca, mint a mienk… vámpíroké…
- Pár percedbe fog kerülni… - mondta – De szemeid már korom feketék – mondta aggódoan.
- Elmegyek… - adtam meg magam, hisz igaza volt.
Még az kellene, hogy megtámadjak valakit.
- Ablakon? – kérdezte.
- Nem akarok kockáztatni… Sokan vannak… - mondtam – Így az ajtón megyek és jövök. Ha felébredne, vagy bármi lenne hívj!
- Rendben – mondta.
- Követni fognak? – kérdeztem.
Mereven nézett elõre, vagyis látomása van.
- Nem – mondta. Bólintottam egyet.
- Ha lenne valaki, akkor értesítelek!

Megölelt aztán én meg kiléptem az ajtón.
Kattogni kezdtek a fényképezõk, engem nem igazán zavartak, de nem érdekeltek különösebben.
- Mr. Cullen beszélne egy kicsit Isa… - meg sem szólaltam csak mentem ki az épületbõl. Hátranéztem többször is, hogy nem követnek el, de ez nem történt meg szerencsére.

Beültem a Volvo – ba és elhajtottam. A forksi erdõ felé mentem majd egy elhagyatott helyen letettem az autót, hisz az erdõ teljes területére nem mehetek autóval.
Kiszálltam a kocsiból már rögtön egy mély levegõt vettem ami nagy kaparással járt, de nem számít, csak minél elõbb visszatudjak menni Bella – hoz.

A szerencse kedvezett nekem, mert a közelben volt egy kisebb szarvas csapat. Futni kezdtem mámorító illatuk felé, mert a torkomban lévõ szúrást már nem nagyon bírtam.
Már láttam áldozatomat, mint egy oroszlán közeledtem felé és hirtelen csaptam le rá. Nem volt ideje menekülni sem.
Elkaptam ütõerét és szívni kezdtem édes vérét, melynek segítségével már kezdett elmúlni a kaparó érzés. Még gondolkoztam azon, hogy elfogjak még egy szarvast, de végül a nemre jutottam, mert visszaakartam menni Bella – hoz.

Futottam vissza a kocsihoz és beültem. Felpörgettem a motort majd siettem vissza a kórházba, a vissza pillantó tükörben látni lehetett a szememen a változást. Már nem feketék, hanem arany barnák voltak, de csillogni nem csillogtak. Nem úgy, mint mikor Bella – val voltam. Akkor még Esme is észrevette, hogy szemeim csillognak a boldogságtól.
Most viszont nem vagyok boldog. Bella mellettem van, de állapota nem igazán a legjobb… Ez mindenkin meglátszik, hisz Emmet sem mond már annyi viccet, mint régen.
Bella nélkül nincs Cullen család. Az lesz, hogy szét fogunk esni… és az mindenki számára borzasztó lesz…

Már láttam a kórház épületeit. Pár perc alatt ideértem, hisz a kilométer óra már meg haladta a százhúsz kilométer per órát, csoda, hogy még nem büntettek meg.
Leparkoltam elõzõ helyemre és mentem is be az épületbe.
A fotósok még mindig ott voltak, szerintem egy mozdulatot nem tettek meg. Most már értem, Bella miért használta egyik interjújában a ,, kemping ’’ szót. Azt hiszem így élhet évek óta, amit nem csoda, hogy nem bírt.

- Történt valami? – kérdeztem Alice – t aki Bella mellett ült, de a tévét nézte feljcsóválva.
- A tévében igen… - motyogta és én is rá kaptam tekintetemet.
Vajon mennyi ideje van még hátra Isabella Hartford – nak? Meddig fogja bírni új családja ezt a traumát. Hisz Isabella már négy hónapja kómában fekszik, rengeteg rajongó követi minden pillanatát a tévé csatornákon kedvenc sztrájukról.
Reméljük az orvosok tudnak még segíteni rajta, de a remény napról napra fogy… - kikapcsoltam a tévét.

- ABC Family… - morogtam – Tele pletykákkal… hazugságokkal… - ideges lettem, hisz még Bella – nak minden esélye megvan a gyógyulásra és engem nem fog elbizonytalanítani egy idióta csatorna.

- Ne foglalkozz velük Edward… Õk ebbõl élnek meg… - jött mellém Alice – Kikell találniuk hazugságokat, hogy sikere legyen a csatornának…
- Tudom… - motyogtam – De… annyira… Úgy elegem van abból, hogy mindig… hazugságokkal tömik az emberek fejét… És van aki még el is hiszi…
- De neked nem kell elhinned!
- Nem is akarom… - mondtam és kinéztem az ablakon. Alkonyodott, imádtam Bella – val ezt a napszakot, a szerelem napszaka.
Visszaültem a már jól ismert helyemre, Bella mellé.

Már elég régóta magamé vagyok… Van mikor szólnak nekem de fel sem fogom, hogy mit mondanak nekem, lehet már depressziós vagyok?
Lehet egyáltalán egy vámpír depressziós? Nem tudom… már úgy vagyok vele, hogy minden megtörténhet és az életben nincsenek olyan szavak, hogy: nem… nincs… nincs rá megoldás. Az életben minden megtörténhet még az is amire soha életedben nem gondoltál volna…

- Edward! – hallottam meg Carlisle hangját mögülem. Hátra fordultam.
- Szeretném Bella – t megvizsgálni…- mondta apám. Tudtam, hogy ilyenkor mindig kikellett innen menni ha akartam hanem, mert nem szerette, mikor aggodalmaskodok, de részben persze megértett engem.
- Sietek – mondta én kimentem a folyosóra Alice – el és ott vártuk, hogy visszamehessünk. A kórterembe.

- Hol van mellesleg Josh? – kérdeztem.
- Visszament elintézni valamit New York – ban… - magyarázta – De holnapra már megint itt lesz…
- Oké… - mondtam.
- Edward… - kezdte Alice – Ne hagyd el magadat kérlek… A kedvemért… Esme – ért és legfõképpen Bella – ért, hisz bármikor felébredhet és egy olyan ,, embert ’’ kell látnia aki nincsen magába zuhanva, mert most nem erre van szüksége – elgondolkoztam azon amit Alice mondott nekem és részben igaza volt, de másik részen viszont nem.
- De azt se várd el tõlem, hogy mosolyogjak… Vagy örüljek valaminek… mert most jelen pillanatban egyik ellen sem tudok mit tenni… - mondtam.
- Nem is azt akarom, hogy most repess az örömtõl! Csak ha felébred… akkor ne legyél szomorú? Persze akkor már boldog leszel – mosolygott és megölelt.
- Akkor igen… - motyogtam magam elé.
Átölelte a vállamat.

Annyira tehetetlennek érzem magam… Nem tudok semmit sem tenni ez ellen, hogy minnél elõbb felébredjen, mert most csak a remény marad mindenkiben.
Önmarcangoló… mazoista oroszlán vagyok… pont, mint az idézetben…