28.fejezet

Itt a következő fejezet ;D Amúgy nem tom, hogy én vagyok ilyen kemény szívű? Olvasom a komikat és sokan írták, hogy sajnálják Bella -t meg Edward - ot és, hogy még néhányan könnyet is eresztettek - örülök amúgy h tetszett és itt egy boldogabb fejezet - de én komolyan mondom egy történeten vagy filmen se tudok sírni! Kemény a szívem xD Na mind egy itt a kövi fejli:

Is made to need this for me? – 28.fejezet

( Edward szemszöge )

Mindenki feketében… pont, mint egy temetésen. De ez még nem következett. Gyorsan terjedt a hír az egész világon. A fotósok visszajöttek, hát persze, ilyenkor már megint lényeges minden.
A folyosón sétált az egész család, köztük Josh is ott volt mert már õt is annak tekintettük. Követtek minket a mûsor vezetõk is, de senki sem válaszolt én meg csak mereven néztem elõre nem foglalkozva semmivel.
Már… mindennek vége…
Éreztem magamon a tekinteteket, de azokkal sem foglalkoztam.
Alice bátorítóan belém karolt de én még arra sem tudtam reagálni.

Mindenki külön – külön búcsúzott el Bella – tól a maga módján. Én akartam utoljára vele maradni, hogy vele tölthessem az utolsó perceket.
Carlisle direkt megkérdezte azt is, hogy ott akarok – e lenni amikor leveszik a géprõl én erre igent mondtam, mert én így döntöttem.
A többiek próbáltak errõl lebeszélni de én nem hagytam magamat.

Kijött Alice is a szobából és én következtem nem néztem senkire sem, csak mentem be. Ott volt Õ… Jéghideg szívem most darabokra tört, milliónyi darabra amit már nem lehet összerakni soha többet.

- Bella…. – kezdtem – Szeretlek és sajnálom, hogy nem tudtalak úgy megvédeni ahogy azt mondtam neked… Kérlek… ébredj fel mert mindenki itt van és aggódik érted és reménykedik, hogy felébredsz és újra együtt lehetünk, mint egy család.
Több, mint egy éve vagy itt. De nem adtuk fel a reményt miattad – zokogásba kezdtem, mert már nem tudtam magamon uralkodnom – Josh is itt van és õ is ugyanúgy aggódik érted! – megfogtam kezét és lágy csókot leheltem rá. Majd másra lettem figyelmes… Arcomon végig folyt valami nedves… forró dolog…
Felkaptam rá a tekintetemet és letöröltem arcomról. Egy könnycsepp… Tátva maradt a szám.

- Bella… a könnyeket is kihozod belõlem… ébredj fel! – kértem és kezére egy könnycseppet ejtettem.
Nem… Vége… De én mindent megtettem amit talán megtudtam…
Behunytam a szememet és mélyeket lélegeztem. Felálltam mert tudtam, hogy ha sokáig itt leszek akkor tudtam még nehezebb lesz…
Egy apró csókot nyomtam ajkaira aztán elhúzódtam tõle. Fogaimat is összeszorítottam mert éreztem, hogy kitört volna belõlem az ordítás.

Az ajtó felé mentem, mert Carlisle úgy, mondta, hogy õ ott lesz és ha készen állok akkor… Kezem remegett mikor rátettem a kilincsre és kinyitottam.
Szemlesütve álltam ott, de aztán felnéztem Carlisle ott állt én bólintottam egyet.
- Edward… - kezdte Esme – Biztosan… - félbeszakítottam.
- Igen – mondtam.
Carlisle elõre ment, látszott rajta, hogy nehezére esik ezt megtenni és fõleg, hogy én is itt vagyok.

Leültem a székre Bella kezét megfogtam és figyeltem még egyenletesen dobogó szívét imádtam ezt a hangot és tudtam már nem sokáig hallhatom.
Felnéztem Carlisle – ra aki döntésemet várta. Bólintottam egyet.
- Még… kimehetsz…
- Nem… - suttogtam.
Odament a gép mellé és remegõ kézzel és lassan közelített a gomb felé. Mint egy lassú felvétel aminek soha nem lesz vége.

De keze hozzáírt a kis piros kapcsolóhoz, majd egy lassú mozdulattal, de lenyomta. Vártam a várva várt sípolást ami a szívhez vezetett de nem következett be.
Felnéztem Carlisle – ra aki ugyanolyan meglepõdött volt, mint én.
- Ez… - kezdtem, de nem tudtam folytatni.
- Edward! Hozd az irodámból a táskámat! – sürgetett én meg nem haboztam sokáig hanem futottam is.
Gyorsan kivágtam az ajtót és futottam – persze emberi tempóval Carlisle irodája felé. Tudtam hol szokott lenni a táskája ezért már egybõl mehettem is vissza a szobába.

Családtagjaim csak néztek rám, mint aki megörült.
- Ez azt jelenti…
- Meg kell vizsgálnom rendesen, mert… - nem folytatta.
Gyorsan elvégzett rajta minden lehetõ vizsgálatot amit most megtudott állapítani.
- Edward… én már nem tudom mit tegyek. Az eredményei tökéletesek amit most itt eltudtam végezni! Ezt… én nem értem… - rázta a fejét – Leállítottam a gépet és – mosolygott – Él! – nevette el magát – Edward nagyszerû hír, hiszen nincs szüksége gépekre – nem tudtam hirtelen erre mit reagálni.
Szavakkal kifejezni nem tudom mennyire boldog voltam, de fel sem fogtam, hogy Carlisle mit mondott az elõbb.

- Edward… - suttogta egy hang.
Rögtön a hang felé kaptam a fejemet.
Ott volt Bella… Mocorgott és még a szemei is kezdtek kinyílni.
Odamentem és leguggoltam hozzá.
- Bella? – kérdeztem mert ez olyan, volt mint egy álom. Ez nekem az volt. Újra hallhattam azt az imádni való hangot.
- Igen… - próbált elmosolyodni. Végig simítottam az arcán, olyan érzésem volt… mintha bármelyik pillanatban megint elaludhatna és nem hallom a hangját.
Én viszont tényleg elmosolyodtam hisz pár perce még azt hittem, hogy… Többé nem hallhatom a hangját. Most pedig hozzám szólt és elsõ – ébredése óta – az én nevem volt, ami még nagyobb boldogsággal töltött el engem.

- Tényleg egy éve… nem voltam magamnál? – kérdezte. Összeráncoltam a szemöldököm, hisz ezt honnan tudná?
- Igen – válaszoltam – De… honnan tudod? – kérdeztem zavartan.
- Hallottam… - itt már elvesztettem a fonalat – Sok mindent hallottam amit beszéltetek… De… nem tudtam rájuk válaszolni… - lehet most csak butaságokat beszél vagy tényleg így van?
- Most ne ezzel foglalkozz bele – mosolygott Carlisle – Az a lényeg, hogy felébredtél… Mert… ez… ez komolyan mondom kész csoda! – Bella elmosolyodott.
Most már engem se igazán érdekelt semmi, csak az, hogy felébredt… egy év után.

- Bella, szeretnélek majd késõbb teljesen kivizsgálni, de most itt hagylak bennetek – mosolygott azzal kilépett. Tényleg látni lehetett rajta, hogy boldog. Mennyi mindent kivált belõlünk Bella.
- Sajnálom… - motyogta Bella.
- Mit? – kérdeztem.
- Hogy itt hagytalak téged… hazudtam neked és a családodnak… - ajkai lefele gördültek és éreztem, hogy nem sokára pityeregni kezd.
- Sh… - simítottam végig arcán – Nem számít! Bella én szeretlek téged és… nekem ez akkora öröm most, hogy felébredtél – mosolyogtam.
- Én is szeretlek – mondta.

Csókot nyomtam homlokára és szíve hevesebben kezdett verni, de tudtam, hogy ezt én váltottam ki belõle. De valahol mégis aggódtam érte, mert most olyan volt, mint egy porcelán baba aki törékeny és figyelni kell rá, nehogy eltörjön.
- Nem érdemellek meg téged… Te… túl jó vagy hozzám – behunyta szemeit – Azt hittem… Megutáltál… hogy ezután soha többet nem leszel hajlandó beszélni velem…
- Ilyenekre ne is gondolj – mondtam – Most csak az számít, hogy teljesen felépülj, más nem! – bólintott egyet.

- Nem szeretnél pihenni? – kérdeztem.
- Még csak most ébredtem fel… - makacskodott.
Nem gondoltam volna, hogy… ilyen gyorsan felépül… és még beszélni is tud majd rendesen. Ez… ez tényleg kész csoda…
Azt várom mikor ébredek fel. De mégis vámpír vagyok szóval ez lehet mégis a valóság.
- Elmondod mi történt míg én nem voltam fent? – kérdezte.
- Nem akarlak most felizgatni, majd mikor teljesen jól leszel – cirógattam kéz fejét – Akkor majd mindent átbeszélünk.

- Bella! – tört be az ajtón Alice és egybõl szerelmem karjaiba vetette magát. Többi családtagom is bejött Esme csak a fejét rázta, nem hitte el, hogy mi történt.
- Oh Isabella! – jött oda Josh – Oh kis csaj ilyet többet ne! – omolt a karjaiba.
- Nem szándékozok, többször ,, meghalni ’’ – mindenki furán méregette – Furán hangzik… de mindent láttam kívülrõl szemlélve.
- Megüthette a fejét… - motyogta maga elé Josh.
- Mit láttál pontosan? – kérdezte Carlisle orvosian.
- Elõször… mikor Edward beszélt hozzám... aztán csak sípolásra lettem figyelmes és furán hangzik de a mennyben voltam anyuékkal… - összerezzent – mondták fiatal vagyok a halálhoz ezért visszaküldtek ide.
A folyosón voltam ahol ott volt mindenki paparazzik kattogtak, de rájöttem nem engem fotóznak hanem benneteket. Akkor Alice sírni kezdett megakartam vigasztalni de kezem áthaladt a testén…
Edward kijött az ajtón, ti reménykedve néztetek rá, Õ megrázta a fejét majd lerogyott a földre.
Aztán bementem a szobába Carlisle valami olyasmit mondott: ,, Kérlek, Bella ’’ de már nem tudom pontosan. És akkor… ennyi… - fejezte be a történetet.

Mindenki kitágult szemekkel nézett rá, mert tényleg így történt… Azok az események, pont így zajlottak le.
- Ilyet még nem hallottam… - mondta kábultan Carlisle – Az események tényleg így zajlottak… - rázta a fejét.
- Huh Bella nem vagy semmi – vigyorgott Emmet.
Úgy látom legalább mindenkinek visszajött az életkedve, ennek nagyon örülök.

- Bella nem vagy éhes? – kérdezte Esme.
- Nem, köszönöm – mosolygott rá.
Megint láthattam azt a rég látott – a már hiányolt – mosolyát.
- És…. mellesleg mikor mehetek haza? – kérdezte kíváncsian.
- Pár napon belül, mivel mindig lesz valaki aki figyel majd rád, de elõtte elkell végeznünk vizsgálatokat, mert lehet szenvedtél valami károsodást. Mindent eltudunk végezni, csak egyet nem, azt egy hét múlva mert az - az orvos szabadságon van – magyarázta.
- Rendben – egyezett bele Bella. Végülis más esélye nincs is mindenképpen ez lett volna.

Aki Bella hangját nézné meg… Az – az orvos van szabadságon – üzent nekem gondolatban Carlisle.
Bólintottam egyet, de csak úgy, hogy õ vegye észre más ne.
Nem gondoltam volna, hogy Bella hirtelen ennyire jó állapotban lesz… Hisz mégis egy évig volt kómában… - csodálkozott Jasper.
Mindenki gondolatai errõl árulkodtak, errõl az óriási nagy boldogságról és nagy csodálkozásról, hogy jól van. Mert ilyenkor egy ember még napokig rosszul van és nem beszél. De Õ… ennek semmi jelét nem adta.

- Címlapokkal mi volt? – kérdezte Josh – tól.
- Miután volt a baleset, megjelent a Vanity Fair – ben és az Elle magazinban is, hogy leittad magadat és ezért volt a baleset. Állítólag még drogoztál is ezért kaptál ideg összeroppanást és direkt neki hajtottál egy fának – Bella elnevette magát.
- Szuper… - rázta a fejét.
- De legalább híres címlapon szerepeltél – kacsintott rá.
- Az biztos – mondta.

Én nem igazán tartottam viccesnek ezt a címlapos sztorit, szóval nem értettem, hogy ezen miért nevetnek.
- Edward… - Bella észrevehette fura arckifejezésemet – Úgy kell állni az ilyen hazugságokhoz, hogy ezek nagyon nagy ostobaságok. Nem állhatok le egy címlapon, hogy bepereljem õket vagy bármit csináljak, tovább kell mennem és nevetnem az egészen!
- Hát ha én lennék címlapon és élvezném – vigyorgott Emmet.
- Elhiszem… - bólogatott Bella.

- Per pillanat vannak itt fotósok? – kérdezte.
- Mivel úgy volt, hogy meghalsz. Ezért mindenki idecsõdült – mondta Emmet. Mindenki egy szúros pillantást lõvelt felé.
- Mi van? – nem értette a helyzetet.
- Több orvos azt javasolta, hogy le kell kapcsolnunk a gépekrõl… - magyarázta Carlisle – Ezt megtettük de szíved ugyanúgy dobogott tovább aztán pedig felébredtél – Bella kikerekedett szemmel nézett ránk.
- Akkor nagy csalódás fogja érni az embereket… - mondta.
- Szerintem inkább öröm, annyi ember van itt, hogy egész Forks – ban nincsenek ennyien… - nézett ki az ablakon Emmet - Még táblájuk is van – vigyorgott – Imádunk Isabella Hartford! Ne add fel! Meg még ilyen szövegek.
- Azt hiszem szólni kéne, hogy még itt vagy… - mondta Josh és próbálta elfojtani nevetését.
- Örülök, hogy te ezt viccesnek találod! Körülbelül ötven millió ember hiszi azt, hogy nem élek! De nézzük a jó oldalát a tévéseknek ebbõl lesz pénzük! – rázta a fejét.

- Bocs – vigyorgott Josh és õ azzal kiment.
- Soha nem láttam még szomorú oldaladat de az utóbbi idõben azt is láttam! – szólt utána.
- Sajnálom… - szóltam Bella – nak.
- Mit? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Azt, hogy így alakultak a dolgok…
- Te is jól tudod, hogy ez nem miattad és miattatok van… - mondta komolyan a szemembe nézve – Én miattam, mert nem kellett volna olyan gyorsan hajtanom és figyelnem is kellett volna az útra – nem hagyom, hogy az egészért megát okolja mert ez nem így van.
- Meg ne szólalj Edward! – szólt rám Jasper – Mindketten annyira makacsok és mazoisták vagytok, hogy egyszerûen ez már fáj – mutatott a fejére.

- Na nézzünk inkább tévét – mondta Emmet és be is kapcsolta a tévét – ABC Family jó lesz? – kérdezte.
- Aha – mondta Bella és a tévét kezdte fixírozni.
Elnézést, hogy megszakítjuk adásunkat, de újabb információt kaptunk Isabella Hartford – ról. Bennfektes információk mondták, hogy a híres színésznõt le kell kapcsolniuk a géprõl, nos ez megtörtént de a halál nem következett be, sõt azt mondják, hogy jelen pillanatban felébredt és jól van, folyamatosan beszél.
Sajnáljuk a téves információt. Mûsorunkat folytatjuk.

- És nem hazudtak! – mondta teljes csodálkozással a megérkezett Josh.
- Csoda, mi? – kérdezte Bella.
- Teljesen – vigyorgott.

- Bella, ha szeretnéd odaköltözhetnél hozzánk, így még jobb lenne mert ha esetleg történne valami akkor rögtön eltudnánk látni – ajánlotta fel Carlisle.
- Nem akarok teher lenni…
- Dehogyis! Amúgy tudom, hogy ott leszel nálunk! – vigyorgott Alice.
Nem látom a mi jövõnket és ezért tudom – magyarázta húgom.
- Öhm… oké… köszönöm – mosolygott.
- Akkor ezt megbeszéltük – vigyorgott Alice – Oh Bella elmehetnénk majd vásárolni, hiszen úgy is be kell majd rendeznünk a szobádat is – már elõre tervezz mindent.
- Imádjuk Alice a pozitív hozzáállásodat – nevetett Emmet.

- Port Angeles szuper hely lesz – vigyorgott – Emlékszel arra a nagy plázára amikor vásároltunk és…
- Szerintem ne terheld túl Bella –t –állítottam le Alice – t, amiért Bella egy hálás pillantást küldött felém.
- Akkor majd még megbeszéljük – nem adja fel a reményt soha sem.
Amúgy meg Bella mindenképpen elmegy vele, mert nem tud ellenállni azoknak a boci szemeknek… Így esélytelen arra, hogy ezt megtudja akadályozni.
- Részvétem Bella…. – vigyorgott kajánul Emmet.
- Ti is jöttök – mutatott ránk – Josh csatlakozol? – fölöslegesen kérdezte.
- Én nem… de a barátnõm biztosan…
- Oké akkor te is, ezt megbeszéltük – lefagyott Josh arcáról a vigyor.
Hát igen sejteni lehetett, hogy húgom nem fogja annyiban hagyni a dolgokat...