30.fejezet

Na itt a következő fejezet :)Jó olvasást remélem tetszeni fog.

Is made to need this for me? – 30.fejezet

( Edward szemszöge )

Pont, mint elõbbi elképzelésemben. Alice kivágódott az ajtón és vigyorgott utána pedig mindenki – kivéve Carlisle – t - Josh és egy másik nõ akit még nem láttam, gondolom õ lehet a barátnõje.
Leálltam a ház elé és kiszálltam a kocsiból, Bella felnézett rám könnyes szemeivel és egy pillanatra magamhoz húztam majd kiszálltam a kocsiból és megkerültem.

- Oh Edward, annyira udvarias vagy! – vigyorgott Emmet nem foglalkoztam vele, nem volt humorom leállni vele vitatkozni.
Kinyitottam Bella – nak az ajtót próbált már kiszállni de inkább karjaimba vontam egyszerûbbnek találtam ezt.

Szemem Alice – re tévedt, már nyitotta volna a száját, de én küldtem felé egy meg – ne- kérdezd pillantást. Majd mikor elaludt akkor elmondom neki, nem akarom, hogy Bella is hallja így is annyira összetört. Nem hinném, hogy most visszaakarná hallani az eddigi történteket.
Segítsek neki elaludni? – kérdezte gondolatban Jasper, én meg bólintottam egyet. Éreztem, hogy Bella teste már nem olyan merev, szóval Jazz sikeresen kicsit elkábította legalább megpróbál pihenni, mert nem hinném, hogy sikerült volna neki magától.
- Melyiket csináltad meg az õ szobájának? – kérdeztem.
- A melletted lévõ vendégszobát… - motyogta és nem vette le szemét Bella – ról.

Gyorsan felmentem az emeletre és letettem Bella – t az ágyra, majd gondosan betakartam. Körbenéztem a szobában és szemem megakadt egy zongorán és egy gitáron… Nem tudom ehhez, Bella mit fog szólni.
Vettem még egy pillantást Bella – ra egy csókot nyomtam homlokára és lementem a nappaliba mert gondoltam, hogy családtagjaim mindent tudni akarnak.
- Edward, mi történt? Ugye nem az amire gondolok… - jött oda mellém Josh.
Csak a hangját ne… kérlek istenem! – könyörgött gondolatban.
- De… az amire gondolsz… - néztem rá.

- Nem hiszem el! – motyogta maga elé – Ezt…. Ezt nem fogja kibírni! Edward!- fordult felém – Tönkre fog menni! Téged szeret a legjobban, de második szereleme a zene és az éneklés! – elgondolkoztam azon amit Josh mondott. Nem, igaza van! Tényleg nem fogja kibírni hisz tényleg szeret énekelni. Mikor visszanéztük a videókat akkor is látszott rajta, hogy imádja ezt az egészet…

- És egy mûtét? – kérdezte Josh és lementünk a nappaliba – Annyi lehetõség van!
- Josh! – emeltem fel a hangomat – Az orvos nem adott rá semmi esélyt! Akkor mit várunk? – a végén már kiabáltam.
Mindenki csak nézett rám.
- Sajnálom… csak… annyira ideges vagyok! Ez még nekem is sok… - mondtam és vettem egy mély levegõt.
- Az orvosok sem adtak… semmi… esélyt? Már az elsõ alkalommal? Nem hiszem el, hogy nem tudnak valamit kitalálni! – túrt idegesen a hajába Josh.
Barátnõje megölelte, így Josh kicsit lenyugodott.

- Egy hónap múlva kell majd elmennie megint… És azt mondta az orvos, hogy ne adja fel a reményt…
- Ilyet mond neki egy képzett orvos? – emelte fel megint a hangját.
A telefonja rezegni kezdett a zsebébe és felvette.
- Halló? – próbált normális hangnembe beleszólni.
- Hé, Josh, régen beszéltünk… hallottam a híreket Isabella – ról… nagyon sajnálom, hogy karrierjének vége… De mindig vannak új sztárok, mint én – hallani lehetett, hogy önelégülten mosolyog.
- Na ide figyelj John Straker! Fogd be mert komolyan mondom elegem van belõled! Magadat sztárnak mondod? Playback nélkül énekelni se tutsz! – vágta hozzá amire Emmet nevetni kezdett.
- Van ott valaki? – kérdezte.
- Igen és hallanak téged… Hoppá az imidzsed! – most Josh vigyorgott.
- Khm… Azt hiszem… rosszul hallak! Jó bulást Isabella – nak – aztán már csak a telefon búgása.

- Na ki a gyáva…? - morogta Josh és letette a telefonját, de amint letette már újra csörgött is.
- Halló? – behunyta a szemét és kezeit ökölbe szorította.
- Jónapot, a BBC – tõl vagyunk és egy interjút szeretnénk készíteni önnel amiben elárulja Isabella állapotát és, hogy milyen érzés neki, így tehetség nélkül élnie és…
- Viszlát! – letette.

Elõvette a távirányítót és bekapcsolta az egyik csatornát.
- Isabella Hartford… - elkapcsolt – Isabella Hartford… - ismét másik csatornára váltott – Isabella Hartford! – a fejét rázta és levetette magát a kanapéra.
- Josh nem kérsz egy nyugtatót? – kérdezte anyáskodóan Esme.
- Kérlek... – mondta és Esme már ment is a konyhába egy kis nyugtatóért és vissza is tért egy pohár víz kiséretébe.
- Köszönöm… - mondta és el is nyelte a gyógyszert.
- Ez nem lesz egyszerû menet… - motyogta maga elé majd letette az asztalra a poharat.
- Hogy érted? – ráncolta össze a homlokét Jasper.

- Azt hiszem tegyetek minden… törékeny dolgot… - mondta Josh és az egyik vázát fixírózta. Mindenki összeráncolta a szemöldökét.
- Lesz… düh rohama… Mikor a szülei meghaltak rengeteg dolgot eltört… és hát rosszabb dolgokat is csinált… Öngyilkosság tervezése… ez volt mikor innen visszajött New York – ba, nem mindig mondta, de tudom, hogy többször megfordult a fejében az öngyilkosság… - ezek amit mondott annyira megijesztett…még engem is mert ha már belegondolunk is borzasztót lenne, de szerencsére ez nem történt meg… És mindig figyelni fogom, mert nem akarom, hogy örültséget csináljon amit késõbb biztos, hogy meg fog bánni és azt már nem lehet visszacsinálni sehogy sem…

***

Aztán már mindenki csak a nappaliban ült és nézett ki a fejébõl, de Jasper se sokáig bírta már Bella altatását és mások érzéseit elviselni ezért Bella már ébredezni kezdett én meg itt ültem mellette és kezét szorongattam.
Már mocorogni kezdett, rebegni kezdet szempillái majd kinyitotta a szemét.
- Szia – küldtem felé egy mosolyt.
- Ugye nem történt meg ez az egész… és csak álom volt… - szemeimet lesütöttem és ajkaimba haraptam, pár másodperc múlva visszanéztem, rá de szemei már könnybe lábadtak és úgy nézett vissza rám.
- Gyere ide – suttogtam és az ölembe húztam.

- Ez… túl sok nekem egyszerre… - sírta – Amikor… hazudtam nektek… Felbukkant John Straker és mindent elrontott… A hiányod… a koncert után történtek és akkor még nem elég mert az énekhangomat is elveszik! – szorosabban húztam magamhoz.
Annyira rossz volt így látni… De ismét ugyanabba a hibába estem mint régen… vagyis ezt nem nevezném hibának, de ugyanott vagyunk, mint múltkor csak nézem Õt tehetetlenül és nem tudok mit csinálni, az érdekében, hogy boldog legyen… tehetetlen vagyok, mintha két kezem meglenne kötözve és nem tudnám kiszabadítani.

- Nem akarsz pihenni? – kérdeztem.
- Inkább nyugtatót kérnék… - motyogta.
- Nem akarom, hogy rá szokj a gyógyszerekre – óvatosan álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Igazad van… Még az kéne, hogy elkezdjek gyógyszereket is szedni, mert akkor már még jobban komolyan mondom a pokol szélén lennék! – én csak néztem rá nem tudom, hogy tudta is, hogy mit beszél, mert amit összehordott az teljes butaság volt, bárhonnan is nézzük.

- Jasper segített, hogy tudjak pihenni? – kérdezte.
- Igen – válaszoltam kérdésére.
Elmosolyodott, biztosan hálás volt Jasper – nek és azt hiszem, hogy még szükségünk lesz bátyám képességére egy ideig, aztán remélem, hogy már nem kell.
- Itt van Josh? – kérdezte.
- Igen – mondtam – Szeretnél beszélni vele? – kérdeztem.
- Nem… - motyogta – Majd… - itt elakadt – Ha akar úgy is fel fog jönni ide…

- Nem érdemellek meg téged… - motyogta.
- Ne beszélj butaságokat – mondtam komolyan, szemébe nézve – Nem kell mindig feladni a reményt Bella! Hogy az emberek felnézzenek rád, arra is sokáig küzdöttél és nem adtad fel a reményt, most sem szabad ezt tenned – gyors csókot nyomtam ajkaira és ettõl megenyhült.
- De… nehéz… Nem csak az, hogy a hangomnak… annyi… Hanem ami történt velem minden… Túl sok mindenen mentem keresztül…
- Tudom, hogy nehéz… - mondtam, nem tudtam, hogy mit érezhet. Mert velem nem történt még ilyen. Biztos vagyok abban, hogy fájhat neki ez az egész, minden ami az elmúlt másfél évben történt vele, de remélem, hogy majd sikerül feldolgoznia a történteket.

- Nem vagy éhes? – kérdeztem, így terelve a témát.
Elgondolkozott egy kicsit, majd válaszolt:
- De… az vagyok… - mondta.
- Akkor csinálok neked szendvicset, Esme elment az árvaházba így… hátha össze tudok dobni egy szendvicset – vigyorogtam.
- Többre is képes vagy, ne becsüld le magadat – mosolygott rám én meg átöleltem a vállánál fogva.
Most egy kicsit eltereltem a figyelmét a történtekrõl, szuper vagyok, eddig.

A nappaliban csak Josh volt aki nézett ki a fejébõl, barátnõje hova lett? – tettem fel magamba a kérdést, ami érdekelt engem.
- Szia! – köszönt neki Bella és megeresztett egy mosolyt, de látszott rajta, hogy ezt csak megerõltette és nem szívbõl jött.
- Jól aludtál? – kérdezte és felállt, szerencsére nem tette fel neki azt a kérdést, persze gondoltam, hogy Josh nem olyan, hogy rákérdezne az ilyen dolgokra.
- Éhes vagy Josh? – kérdeztem.
- Nem, kösz most ettem – mondta és a kijárat felé ment – Most mennem kell… elkell intéznem néhány dolgot.
- Josh! – szólt utána Bella – Ha akartok beköltözhettek a forksi házamba – mondta.
- Megbeszéljük – mosolygott azzal kilépet az ajtón.

- Öhm… milyen szendvicset szeretnél? – kérdeztem.
- Teljesen mindegy – válaszolt és rám nézett azokkal a gyönyörû szemeivel, amikben most ott volt a szomorúság és a fájdalom.
- Oké – küldtem felé egy féloldalas mosolyt. Tudtam, hogy ezzel a mosollyal mindig elkápráztatom és úgy gondoltam, hogy hátha most is bejön ez. Hát valamennyire sikerült, de tudtam, hogy elméjének egyik fele még mindig mással van elfoglalva.

A hûtõ elé léptem és kivettem a fontosabb dolgokat ami kell egy szendvicshez. Jelen esetben ez most a vaj, szalámi és a sajt. Aztán a kenyér tartóból, kivettem a kenyeret aztán odaléptem az asztalhoz és neki álltam az étel elkészítéshez.
Nem értem, hogy az emberek ezt hogyan képesek megenni… Hisz… annyira undorító meg minden én már komolyan a szagától rosszul vagyok. Egyszerûen borzasztó… uh… Mindegy tudom, hogy Bella – nak viszont kell ilyet ennie, szóval én meg nem fogok itt hisztizni, mint valami óvodás.
- Remélem ehetõ – mosolyogtam és elé raktam a tányért a szendviccsel együtt.
- Ebben biztos vagyok – mondta és beleharapott a szendvicsébe.
Érdeklõdve figyeltem, hogy – hogyan ízlelgeti az ételt aztán nagy kõ esett le a szívemrõl, mikor elmosolyodott, szóval annyira rossz dolgot ez nem jelenthet.
- Ez isteni – mondta és mohón ismét beleharapott a szendvicsbe. Hát örültem, hogy ehetõ lett az uzsonnája. De az teljesen biztos, hogy nem körözöm le Esme fõzési tudását, mert azért õ sokkal tapasztaltabb a fõzésben, mint én vagy bárki más a családban. Na meg persze Bella, õ is tud fõzni, de nem hinném, hogy ebben az állapotban alkalmas lenne ez. Én meg nem erõltetem, mert még ennyit én is megtudok csinálni és most tudom, hogy szüksége van rám én meg nem hagyhatom, hogy magába roskadjon és még szomorúbb legyen, mert azt, már tényleg nem bírnám ki.
Így is van elég baja az egész családnak, nem akarok még nagyobb szomorúságot ezt még egy vámpírnak is nehéz elviselni. És akkor még Jasper – rõl nem is beszéltünk, neki még pluszban minden fájdalmat el is kell viselnie és nem tudja kontrolálni a képességét.

- Nem vagy fáradt? – kérdeztem Bella felé fordulva, aki már befejezte az evést.
- De… kicsit – mondta kábulva.
Felálltam karjaim közé kaptam és gyorsan felszáguldottam vele az emeletre. Már tényleg nagyon fáradt lehetett, mert mikor letettem õt az ágyra akkor egybõl mély álombamerült és már csak, édes szuszogását lehet hallani a szobában.
Odahúztam egy széket és leültem mellé. Most nem adhatom fel én sem, akármennyire nehéz nekem is muszáj erõsnek látszanom, mert az még rosszabb lenne, hogy ha õ is látja, hogy már én sem bízok a felépülésében, pedig bíznom kell…