7.fejezet

Na itt a kövi, fejezet :) Csak annyit kérek, hogy írjatok komit, ha elolvasod legalább egy szót írjatok :D Köszii , na most jó olvasást:

( Bella szemszöge)

Mocorogni kezdtem de a szememet még nem nyitottam ki. Még pár percig mocorogtam majd vettem a fáradságot és kinyitottam a szemeimet.
Edward - ot találtam magammal szembe. Hogy kerülök én ide? Mert nem voltam még itt ebben a szobában.
- Örülök, hogy felébredtél Bella - jött oda egy szőke pasas - Dr. Cullen vagyok.
- Jónapot - mondtam udvariasan. Az ajtóban az egész család ott volt. Csak egy emberkét nem ismerte, az meg Esme lehet.
- Tegezz csak nyugodtan. Hívj Carlisle - nak - mosolygott.
- Rendben... - mondtam.
- Hány napja vagyok itt? - kérdeztem.
- Ez a harmadik nap - szuper - morogtam magamban.

- Emlékszel, hogy mi történt? - kérdezte.
- Hát... - elgondolkoztam - igen - válaszoltam végül. Igen, mindenre emlékszek. Amikor legurultam a lépcsőn, Edward idehozott engem. És... nagyon gyorsan futott.
Nagyon gyorsan... Az aranybarna szemek... A hófehér bőr... az erő... és minden ehhez tartozó dolog. Amikor szóba hoztam a vért és a vámpír dolgot, furán viselkedtek. Valami nincs itt rendben.
Rábéztem Carlisle - ra. Hülyének fognak tartani... Vagy valami idiótának.
- Van... valami amit szeretnél kérdezni? - folytatta a kérdezősködést Carlisle.
- Nem... nem vagytok emberek... - suttogtam. De nem féltem. pedig a fejemben egy kis radar súgta, hogy fuss Bella, veszély. De nem féltem, igaz nyugodtak nem mondanám magamat. De... tényleg nem pedig normális ember már menekült volna. Még egy bizonyiték, hogy nem vagyok normális.

Edward - ra néztem. Aki csak a földet nézte. Szóval igazam volt. De mivan ha ezek után elhagy engem? Azt nem bírnám ki és nem is akarom.
- Nem félek! - mondtam az igazat. Rám nézett de arcvonásai még mindig feszültek voltak - Ezt komolyan mondtam.
- Tudtam Bella, hogy valami csoda - bogár vagy - vigyorgott Emmet. Elmosolyodtam végig néztem a többieken akik csak néztek engem, mint valami hibbant.
Igen gondolom azt hitték, hogy elfogok innen futni, de nem fogom ezt megenni. Sőt még a titkukat se fogom felfedni soha.
- És... van valami elméleted, hogy mik lehetünk? - érdeklődött Carlisle.
Nem válaszoltam egy darabig csak elgondolkoztam és próbáltam összeszedni a tényeket. Nem akartam hülyeséget mondani nekik. Ezért inkább összeszedtem a gondolataimat.
A gyorsaságből és az erőből nem sok minden tudtam összehozni. De a vérből, hideg bőrből és talán a szemből összetudnék valami hozni.

Emlékszek Rosalie egyszer rámnézett és az aranybarna szemei hirtelen feketék lettek, mint valami állaté. Szóval innen kéne elindulnom...
- Ha szeretnéd magadra hagyunk egy kicsit, hogy tudj gondolkozni - mondta Carlisle. Bólintottam azzal Ők kimentek.
Edward rám se nézett és ez egy kicsit bántott, mert nem tudtam mi lehet az oka. Lehet csak fél, hogy ezután undorodok tőle? Vagy az a baj, hogy tudom, hogy van valamilyen titkuk? Nem tudtam eldönteni.

De azért folytattam a gondolkodást. Szóval kiindultam a szemből, de nem sok mindenre jutottam.
Hideg bőr... Ezzel se tudtam mit kezdeni.
Aztán ott van a vér... Vér. Mi jut eszébe az embernek először ha arra gondol. Nekem a vámpír szó jutott eszembe. Vámpír... Hideg bőr... Vér.
A Cullen család vámpírokból áll? És soha se ettek... Itt vagyok jó néhány napja de nem láttam, hogy ettek volna. És Edward is olyan jól szórakozott amikor mondtam neki bámilyen ételhez kapcsolodó szót. És "szigorú" diétán is van. Lehet ez az oka. Mert így összeáll minden, mint egy puzzle.
És a parkolóban is mindenki furán reagált a vér szóra.
Igen. Biztos vámpírok! Lehet idiótának fognak nézni, vagy még mindig álmodok, de akkor is állítom, hogy vámpírok!
De mégse félek, pedig még mindig villog a riasztó a fejemben, hogy veszély. Nem érdekel! Nem akarom, hogy Edward elhaggyon engem!

Gyorsan felpattantam az ágyól - túl gyorsan mivel meginogtam. Meg kapaszkodtam a polc egyik szélében amíg nem nyertem vissza engyen súlyomat majd kimentem a szobából. A nappalit kerestem mert gondolom, hogy ott lehetnek. És ott voltak.
Letrappoltam a lépcsőn ügyelve a lépteimre. Mindenki rám nézett én meg leültem az egyik fotelba Edward mellé aki még mindig nem nézett rám.
Furán néztek engem lehet azért mert ilyen feldobott vagyok?

- Mire jutottál? - kérdezte Carlisle engem méregetve.
- Átgondoltam minden létező tényt... - kezdtem - És arra jutottam... hogy... vámpírok vagytok - Gyorsan rájöttem. Pedig nem szokott ilyen gyorsan vágni az agyam.
- Milyen tényekből jöttél rá?
- A szemetek színéből. Rosalie egyszer rám nézett... - nem akartam mondani, hogy teljes gyülölettel - És aranybarna szemei hirtelen feketék lettek. Aztán a parkolóban egyszer felhoztam a vér szót. És furán viselkedtek... Majd a bőrötök színe, a gyorsaságtotok és az erő. De ezekből nem... nagyon jöttem rá. Inkább a szem és a vér szó segített - magyaráztam.
- És Bella miért nem félsz? - kérdezte Jasper - Mert nem érzek semmit se! - összeráncoltam a szemöldököm. Miről beszél?
- Jasper érzékeli másik érzéseit. Alice látja a jövőt. Edward meg olvas a gondoaltokba, kivéve a tiedbe. A tied különleges és nem tud utat törni bele - magyarázta Carlisle.
- Én se látom, Bella jövőjét - szólalt meg Alice is.

- Öregszel húgi... öregszel... - vigyorgott Emmet. Mindenki elmosolyodott.
- Emmet, te szerintem menj el egy casting - ra. Nagy sikered lenne - vigyorogtam.
- Na! Valaki végre bevallja tehetségemet! - mondta nevetve.

- És Bella - tért vissza a tárgyra Carlisle - Milyen... érzés, hogy tudod az igazat?
- Hát... már gondoltam az elején, hogy valami nincs itt rendben... - mondtam - De jó érzés, hogy tudom az igazat és nem kell nektek se valami kifogást találnotok - mosolyogtam.
De aztán eszembe jutott az, hogy én is hazudok nekik... És milyen nagyot! Ugyanakkorát hazudok nekik ezzel az Isabella Hartford - os dologgal. Mint ahogy Ők titkoltál a vámpíros dolgot.
Elkell nekik majd mondanom... egyszer... Gyáva vagyok. Azt feltudom dolgozni, hogy a szerelmem és a caládja vámpír.. De az én életemet nem merem elmondani nekik.

Ránéztem Edward - ra aki pont engem nézett. Szeme tele volt féltéssel.
- Nem félek - mondtam. Tudtam, hogy arra gondol, hogy félek - e vagy nem.
Elmosolyodott. Karjával átölelte a vállamat és magához húzott. Biztos látta a szememben, hogy igazat mondok és tényleg jól fogadtam ezt az egészet.
Fejemet a nyaka egyik szegletébe temettem és beszívtam kábító illatát. Szememet becsuktam így még jobban átadtam magamat a hatásnak.
- Na jó azt hiszem mi most elmegyünk! - hallottam meg Alice hangját de nem néztem fel.
- Hova megyünk? - kérdezte Emmet és hallottam, hogy az ajtó felé vonul.
- Hát... vásárolni! - Emmet és Jasper fájdalmasan felnyögött, aztán meg kimentek.

Felnéztem Edward - ra. Ő is engem tanulmányozott elmosolyodtam.
- Tudod... ilyenkor már egy normális ember menekülne... - suttogta és lehelete az arcomat cirógatta.
- Tudom... De én nem vagyok normális - leheltem. Elmosolyodott - Te tényleg nem félsz... Látom a szemedben - bökött rá.
- Most már tudom, honnan jött az oroszlán és a bárány történeted... Te vagy a nagy és erős oroszlán és viszont a buta bárány - mosolyogtam. Elnevette magát
- Igen, így van - homlokát hozzáérintette az enyémhez.

Karomat átfontam a nyakakörül. Ajkai felém közeledtek majd összeértek. Most nem szakított el minket semmi és senki se egymástól. Talán most már minden rendben lesz.
Mézédes ajkai lágyan cirogatták ajkaimat. Közelebb húztam magamhoz, hogy ne tudjon tőle senki se elválaszatani.
De egyszer elkell és elválltak ajkaink.
Mosolyogva néztünk egymás szemébe. Fejemet a mellkasának döntöttem de a mosolyt nem tudott lefagyni rólam.
- A bátorság egy ponton túl már örültség... - suttogta a fülembe. Felnéztem rá.
- Akkor én örült vagyok - mondtam.

- Ebben egyet értünk. Nem mindenki szeret bele egy vámpírba... - vigyorgott.
- Oh szóval én belédszerettem? - kacérkodtam vele.
- Hát... Nem hiába csókoltál vissza - mosolyodott el a kedvenc féloldalas mosolyommal.
- Hát... akkor minden tény arra utal, hogy beléd szerettem - vigyorogtam és egy gyors puszit nyomtam ajkaira.

- Mesélsz magadról? Emlékszel valamire emberi életedből? - tettem fel neki a kérdéseimet ami legelőször eszembe jutott.
- Mesélek. 1918. június 20 - án lettem vámpír. Spanyol nátha tarolt azokban az időkben. Apám katona volt... már körübelül tíz éves korom óta nem is láthattam - emberi időben. Anyám pár órával halt emg előttem. Nekem se sok volt hátra. De Carlisle átváltoztatott engem. Vámpír lettem.
Carlisle fia ként tekintett rám én meg fiaként. Aztán Esme, Rosalie, Emmet és végül Jasper és Alice csatlakozott hozzánk, de Ők már vámpírként - fejezte be. Elgondolkodtam.
- Szóval 88 éve vagy vámpír és 105 éves vagy - vigyorogtam.
- Hát van köztünk " néhány " év különség - vigyorgott.
- Engem nem érdekel - mondtam most már komolyan - Elfogadlak, úgy ahogy vagy! Nekem így kellesz!

- Köszönöm... - mondta.
- Szívesen - belefészkeltem magam az ölébe - Majd elmegyünk arra a helyre ahova majdnem elmentünk, csak rossz volt az idő járás? - kérdeztem és nagy bociszemekkel néztem rá.
- Igen, amint jobban leszel elviszlek - biztosított róla.
- De már most is teljesen jól vagyok! - mondtam.
- Tudom, de Alice most kitalálta, hogy karaokézni akar... - motyogta - Halloma gondolatait, szóval mindjárt itt lesznek.
- Karaokézni? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Nem kell énekelned ha nem akarsz - állt fel és engem is magával húzott.
- De én szeretek énekelni - mondtam.

- Szuper akkor kapcsolok be zenét! - lépett be az ajtón Alice.
- Na mi van turbékoló galambok? - jött oda Emmet - Minden jól ment? - vigyorgott mindentudóan.
Most miért? Mi csak csókoloztunk. Persze ezt nem fogom Em - mel megosztani.
- Itt vagyok! - jött vissza Alice.
- És mit fogunk énekelni? - kíváncsiskodtam.
- Isabella Hartford - ot - vigyorgott.
- Utálok énekelni! - vágtam rá gyorsan. A francba... Ezzel nem számoltam.
- Jaj nyugi Bella. Emmet - nek a hangja borzasztó! Szóval biztos vagyok benne, hogy te sokkal jobb vagy! - vigyorgott és oda ráncigált a tévé elé.
Carlisle és Esme leültek egymás mellé a kanapéra és mosolyogva néztek minket.
- Lehetsz első - rakta a kezembe a mikrofont Alice.
- Kösz... - motyogtam.
- Jaj ne izgulj Bella! - szólt Emmet és Ő is levetette magát a kanapéra.
- Nem izgulok - morogtam. Hát kisapám ha tudnád, hogy három Grammy - t és az év legjobb énekese díjat is megkaptam nem járna így a szád - morogtam magamban. Amúgy nem voltam ideges Alice - re. Csak magamra.

Alice elinditotta a zenét. Én meg néztem a képernyőt.
( Én ezt a zenét képzelem el ide )
- Na jó idejövök és az elején segítek - jött oda mellém és kivette a mikrofont. Elég gyorsan túl lépet az egész család azon, hogy egy ember megtudta a titkukat.
De én is nyugodtan kezeltem a dolgot, szóval...
- Szeretem ezt a számot - mondtam- Ezt énekelete... Isabella a Grammy díjátadón is nem? - majdnem azt mondtam énekeltem...
- Igen - vigyorgott majd elkezdett énekelni. Alice - nek jó volt a hangja. A végén lesöpör a színpadról ezen elvigyorodtam.
- Na te jösz - nem hiszem el! Oké... Elkéne torzítani a hangomat... Nem fog menni.
Elkezdtem énekelni. Körübelül pár sort énekeltem. Aztán elment az áram.
Fellélegeztem. Azt hiszem kedveznek nekem. De szerencsém van.

- Azt hiszem megkéne nézetni a biztosítékot. Mostanába állandóan lecsapja a biztosítékot - mondta Carlisle és kiment az udvarra.
Pár perc után vissza jött az áram.
- Most nem karaokézunk... - mondta Alice - Bocsi Bella.
- Semmi gáz! - vágtam rá gyorsan. Emmet elvigyordott.
- Ravasz vagy Bella... Nagyon ravasz... - vigyorgott.
- Te is Emmet... Nagyon az vagy - aztán oda mentem Edward mellé és átöleltem.
- Milyen nap van ma? - kérdeztem.
- Vasárnap... - válaszolt Edward.
Összeráncoltam a szemöldököm. Ja... három napig aludtam vagy mi.
- Majd adok igazolást - mondta Carlisle.
- Köszönöm - mondtam.
- Neked is írok Edward - tette még hozzá.
- Te se voltál? - fordultam felé.
- Valakinek vigyázzni is kellet rád, ugye Edward? - bökte meg testvérét Emmet.
- Ahogy mondod - ölelt mégszorosabban magához Edward.

- Amúgy Bella kész a tragacsod - vigyorgott Emmet. Szúrosan néztem rá, igaz... nem bírta olyan sokáig, mint ahogy én gondoltam. De attól szertetem. Nem olyan gyors de úgy elvagyok vele itt Forks - ban.
De ha tudná, hogy amúgy milyen autóm van. Biztos kiakadna. De nem fogom megosztani vele. Most nem!
- Jól van ne haragudj már Bella. Nem számít, hogy hány ezer éves az a kocsi, legalább jó - vigyorgott.
Meg forgattam a szememet. Ránéztem az órára. Már este fél hetet mutatott.
- Azt hiszem mennem kéne... - mondtam.
- Nem szeretnél itt maradni még egy estét, hogy nézni tudjuk az állapotodat? - kérdezte Carlisle.
- Nem köszönöm - mosolyogtam.
- Majd ott maradok vele - Emmet hangosan nevetni kezdett.
- Aha, és mit fogtok ti csinálni? - röhögött tovább. Mindenki elmosolyodott én meg csak néztem rá. Nagyon vicces... Birom Emmet - et csak néha - álatlában mindig - kiborítanak a viccei.

- Sziasztok! - azzal kiléptem az ajtón. Edward követett engem.
- Én vezetek! - mondtam és kikaptam a kezéből a kulcsot. Nem is ellenkezett de azért kinyitotta nekem az ajtót.
- Amúgy, kicsinálta meg az autómat? - érdeklődtem, közben beindítottam a motort.
- Rosalie - vigyorgott és éreztem, hogy felém fordul. Azt hittem rosszul hallok. Edward - ra néztem aki csak mosolygott. Szóval jól hallottam.
- Rosalie? - kérdeztem vissza meglepetten.
- Igen Ő. Nagyon ért a kocsikhoz - magyarázta.
Még nem tudtam válaszolni, mert annyira meglepődtem.
- Mond meg neki, hogy köszönöm.
- Meg lesz - még mindig vigyorgott.

- Nem nézted volna ki belőle, igaz? - kérdezte.
- Hát... - kezdtem bele mondatomban - Őszintén megmondva, nem. De... talán Emmet - ből. De Rosalie - nevettem - Végülis attól érthet még hozzá, hogy lány - mondtam - Amúgy azért lepődtem meg ennyire, mert Rose pont az a lány aki, biztosan szeret vásárolni, és vigyázz ruhája épségére - magyaráztam.
- Értem - vigyorgott. Nagyon jól szórakozott. Közben megérkeztünk a házhoz.
Kipattantam a kocsiból és egyenesen Edward karjaiba fonódtam.
- Tényleg nem zavar az, hogy mi is vagyok? -kérdezte. Államat óvatosan megfogta és felemelte, hogy szemébe nézhessek.
- Teljesen biztos. Elfogadlak így! Nekem így vagy jó! - győzködtem. A mai nap folyamán annyiszor elmondtam neki, hogy nem számít ki is Ő valójában én így szeretem Őt és nekem nem kell más!
Most már tudok róla, mindent. És egyáltalán nem zavar kiléte. Jól kezeltem ezt az egészet. Feltűnően jól - szerintem. Lehet azért mert már volt valami sejtésem, hogy Cullen -éknél van valami amit az Ő titkuk? Nem tudom, de mostnem is érdekel engem. Boldog vagyok és csak ez számít.

***

Edward feljött a szobámba már elég késő volt belebújtam óvokarjaiba. Dúdolni kezdett egy csodálatos dallamot. Ami miatt pár perc alatt mély álomba merültem.
Csak az a tény szomorított engem, hogy holnap iskola. De az a tény viszont örömet okozott nekem, hogy itt van nekem Edward és holnap is vele lehetek néhány órán keresztül.

Lehet nem ez a legjobb, fejezet de legalább lefoglaltátok magatokat xD :D